Református nőnevelő intézet, Pápa, 1910

A tanítói munka

a nő a társadalmi, közéleti munkák területén épen azt a helyet foglalja el, mely őt testi-lelki sajátságainál fogva megilleti. — A nevelés munkájában ez az elkülönülés a nevelési célok elérése érdekében mintegy önkényt kínálkozik, s ott, hol már meg is történt, az eredmény mutatja, hogy ez a jó, a természetes és azért kívánatos állapot. A népnevelés szükségletét is csak így lehet jól kielégíteni, így adja az iskola mindkét nembeli gyermekseregnek azt, amire a fejlődés ezen első, céltudatosan vezetett szakában szüksége van, de így lesz a népiskola kifelé való hatása is kultúrfeladatának egészen megfelelő. A gyermek útján kihat az iskola, a tanítóság munkája a családok életére. Lehetetlen is, hogy ez másként legyen. A gyermek benyomásokat, tapasztalatokat gyűjt, szerez az iskolában, az itteni élet rendje, szelleme önkénytelenül is mélyen belevág gondolkozásmódjába, érzelemvilágába egyaránt; hozzászokik itt környezetének biráló értelemmel való megfigyeléséhez, összehasonlításokat tesz, ethikai szempontok kezdenek lelkében eleinte homályos sejtelemként, majd mind határozottabban kialakulni, kibontakozni. Különösen a nép gyermekein, — kiknek otthonukban kevesebb részük van tervszerű nevelői hatásban — a népiskolai 6 év, összehasonlítva a kezdettel, meglepő változást hoz létre. A gyermekek lelkében végbemenő változás hatással van a családok életére is; nyilvánul ez egyfelől abban az élénk érdeklődésben, amellyel — ritka kivétellel — minden szülő figyelme az iskola felé fordul; másfelől abban a hálában, amellyel az iskola és a tanító iránt viseltetik. De a gyermek nemcsak érdeklődést ébreszt az iskola iránt, hanem az iskolában szerzett lelki kincsek egy részét öntudatlanul átszármaztatja hozzátartozóira is. Többször volt alkalmam megfigyelni, hogy az iskolás gyermek értelmi vágyat, erkölcsi, érzelembeli nemesedést, szinte mondhatnám erkölcsi válságnak folyamatát indította meg otthonában. Az iskola mindig magasabb rendű fogalom a nép szemében — bár gyakran lekicsinyli a benne folyó munkát — várakozásteljes bizalommal, a szellemi munka fensőbbsége iránt érzett tisztelettel tekint rá. Kétkedve és mégis bizonyos érdeklődéssel figyeli meg azt a változást, mit gyermekének tudásában, lelkületében előidéz s ezalátt maga is művelődik, tanul. A jó tanító tehát a gyermek útján igazi, haszonnal járó népművelést végez a felnőttek körében is.