Református nőnevelő intézet, Pápa, 1909

Magyar nőknek — a szász nőkről

— 6 — Lássuk most már, hogyan dolgozunk mi, magyar nők s vájjon mit tanulhatunk a szászoktól! Egy tisztes matróna, idősb Lovassy Ferencné, Damjanichné segítőtársa, egy komoly folyóiratban azt vallja rólunk: „A kényelemnek, semmittevésnek hódolunk és az élvezetek sokaságát a tulságig szeretjük; a divat mindennemű hóbortját követjük". Teljes egészében nem fogadom el e mondást, hiszen életem legnagyobb részét tanítónőképzőben töltöm, hol annyi a kiszabott kötelesség, hogy legalább is kitartó szorgalmat okvetlen ki kell fejtenünk, ha végezni óhajtunk dolgainkkal. Azonkívül a vakációk során meg egyébként is sok és különféle családi kört volt alkalmam megismerni, hol a nők a házi munkák terén rendkívül szorgalmat fejtettek ki; tehát a fenti állítás csak bizonyos kisebb, gazdagabb vagy annak látszani akaró társadalmi osztályra nézve tarthatjuk igaznak, de a nemzet zömét tevő középsorsú nőkre vonatkoztatni túlzás. Hanem az bizonyos, hogy akár szellemi, akár anyagi téren müködünk, egyoldalúság, elfogultság jellemzi munkánkat s nem tiszteljük, becsüljük eléggé kölcsönösen egymás dolgát. Igaz, nemcsak az egyénekben, de a társadalmi felfogásban is rejlik e nem épen örvendetes jelenségek oka és mások után indulva szinte észrevétlenül sodródunk bele gondolkozás nélkül az egyoldalúságba. Pl. a megélhetés legbiztosabb módjának bizonyult magános nők részére nálunk a tanítónői pálya; megyen tehát boldog-boldogtalan, akár érez hivatást, akár nem, a tanítónőképzőbe. Fáj a lelke az embernek, ha állandóan unott arcú, minden lelkesedés nélküli leányoknak kénytelen magyarázni. Ámbár dicséretökre legyen mondva, kivált felsőbb osztályban, ritka már az ilyen, mert lelkes vezetéssel értelmök kifejlődése magával hozza hivatásuk megszeretését. Néha meg nem tehetnek róla, hogy nincsen kedvök, hiszen nem ők választották pályájukat, szülőik kényszerítették reá őket. Némelyik pedig a legbuzgóbb igyekezettel sem birja szellemi gyengesége miatt a rengeteg tanulást, holott más téren, pl. a varrásban jól megállná helyét. De a varrónőt nem tartják olyan előkelőnek, mint a tanítónőt, pedig hova-tovább nehezebb lesz hozzájuk jutni, így felemelkedik értékük s rövid időn nagyobb lesz jövedelmük, mint a tanítónőké. Ha aztán minden nehézséggel megküzdve mégis csak leteszi a szegény leány a tanítónői képesítőt és sok utánjárással állást is kap, meglehetősen rendezetlen iskolai viszonyaink mellett jut annyi