Református nőnevelő intézet, Pápa, 1902

A Kudrundal XXV. kalandja

— 23 Eltávozott szavára mind, aki idegen, Az apraja s a nagyja. Aludni elmegyen Szobájából a hölgynek Hartmutnak sok vitéze, De hogy bőven maradjon bor s mézsör ott, előbb utánanéze. „Zárjátok el az ajtót!", szól Hilde lánya most, Négy závárt rája tolnak, nagyot, alkalmatost. A fal se vékony éppen, lehet beszélni bátran! Nem hallhatják szavuk meg, kik leskelődnek a külső szobákban. Csak aztán ültenek le; a bort megízlelek. Eis szólt a legdicsőbb lány: „Örüljetek, derék Cselédeim ti minden, a gyásznak íme vége! Mutatok holnap ollyat, hogy nagy lessz szívetek gyönyörűsége. Megcsókolá ma ajkam Herwíget, férjemet És Ortewein öcsémet, azért figyeljetek: Ki arra vágyat érez, hogy érje nagy szerencse, Ha az éjnek nyomában a hajnal kél, ügyeljen, hogy jelentse! Nem lessz silány a bére; közéig a víg idő! Hatalmas várakat, fog jutalmul kapni ő A kellő nagy telekkel; ezt nékem könnyű tennem, Ha az órát megérem, midőn királynőnek neveznek engem!" Aztán álomra dőltek ; a lelkük oly vidám ! Hisz holnap a vitézek meg fognak jönni ám! Kik súlyos gondjaiktól megváltják végre őket, Csupán az volt a vágyuk, hogy jókor meglássák az érkezőket . . . A következő reggel a hegelingek megtámadják a normannok királyi várát. A csatában a hegelingek győznek, Lajos király elesik, Kudrunt és udvarhölgyeit megszabadítják, Gerlindet megölik s az egész országot elfoglalják. Aztán diadalmasan térnek vissza hazájukba, hol nagy fénnyel ülik meg Herwig és Kudrun esküvőjét.