Református nőnevelő intézet, Pápa, 1902

A Kudrundal XXV. kalandja

— 21 És szólt Gerlinde asszony: „Most immár válni kell, Kedves leányom, ámde ha a nap újra kel, Szemérmes társaságban eggyütt lehettek'ismét." Bókolt Kudrunnak aztán s imában kérte istennek kegyelmét. Elment Hartmut is onnan. Most sok pohárnokot S asztalnokot hivának, meg is jönnek legott. A büszke szép leánynak szolgálni mind serények, Étellel és itallal vigasztalák, kik annyit szenvedének. S egy hegelingi szép lány ily szókat hallatott: „Ha arra gondolunk, hát érzünk búbánatot, Hogy megmaradunk azoknál, kik kínos szégyenünkre E földre elhozának; hej eddig ez soh'sem jutott eszünkbe!" Ott ültek most kesergve úrnőjük oldalán, Panaszba tört ki több is amaz első után; Gondolnak a kínokra, mi szívüket gyötörte És sírnak mindahányan, de a dicső Kudrun — kacag fölötte. Örökre itt maradnak, — ezt vélte mindegyik, Az úrnőjük pediglen másban reménykedik ; Nem óhajt négy napig sem maradni már c földön; De meghallá kacajját egy szolga s Gerlindnek besúgta rögtön. Nem volt Kudrun szokása az ily hangos kacaj, Tizennégy éve immár az élte csupa baj ! Az ördögszívü asszony felfogta ezt azonnal, Intett Lajos királynak; eltelt a lelke súlyos aggodalommal. Sietve felkereste Hartmutot s ajka mond: „Én vérem, jól vigyázzunk, mert súlyos munka, gond Zudúl e földre s a vész népünket megrohanja, Nem értem, mit jelenthet Kudrun királynőnek harsány kacaj ja! ?