Református nőnevelő intézet, Pápa, 1902

A Kudrundal XXV. kalandja

_ 20 — Hajukban színarany pánt tündöklik s arcukon Tündöklik a fehér szin ; de kedvük nem rokon. A dús királyi lánynak azért örült a lelke, Hogy a nemes mosónőt most végre ékes szép ruhába lelte ; De — tudjuk — a szegénynek azért örült szive, Mert látni fogja őket, közel van sok hive! A szépséges leánykák enyelgve ültek eggyiitt, Látásuk felvidítna akármely búsongó és méla kedvűt. „Jó nékem", szóla Ortrun, „hogy látom a napot, Midőn Hartmuthoz állasz s többé el nem hagyod; Szived jó szándokának jutalmáúl adom hát, Mit majdan én viselnék, Gerlind anyám királyi koronáját." „Isten fizessen érte", szólott a hajadon, „Bármily parancsot adhatsz, indulok szavadon, Szivem gyászát a szíved gyakorta megsiratta, Veled leszek örökké a sok hűséges szolgálat miatta". S tovább beszéle csellel,

2

a mit lányos esze szőtt: „Uram, barátaidhoz küldhetnél hírvivőt Fejdelmi meghívással széjjel Normandiába: Gyűljön mind udvarodba, ki örvend, amidőn örvend királya. Ha béke van honodban, im ezt mondom neked, Hadd lássanak vitézid koronásán veled S hadd lássam én, ki óhajt úrasszonyául engem, Ha véreimmel eggyütt bajnok néped körében megjelentem". Okos volt ám a fortély! Ahány hirnök kerül, Elküldik szerte őket, tán százon is felül; Midőn a hegelingek Hartmutra rácsapának, Kevesbbült így az ellen és éppen ez volt célja a leánynak.