Református nőnevelő intézet, Pápa, 1902

A Kudrundal XXV. kalandja

— 12 Mosolygott az örömtől. Aztán megszólala: „A gyűrűt ismerem jól, enyém volt valaha! Im nézd e másikat most, mit mátkám kiilde nékem, Mig országán apámnak öröm s boldogság volt csupán a részem". Midőn kezére nézett s a gyűrűt látta ott, Szépséges hitveséhez szólt Herwig úr legott: „Ki téged szült világra, királyi volt a vére, Sok szenvedés után ím, lelkemnek lelke, látlak újra végre!" Karjával átölelte a felséges leányt, Mit egymásnak beszéltek kéj volt s bú egyaránt, Halvány ajkára édes, hő csókot csókra hinte S a hűséges leánynak, szép Hildburgnak jutott belőle szinte . . ,

1

4 S birván a kincset, amit nem adna semmiért, Szólt a fejdelmi Herwig: „Utunkon üdv kisért, Minő többé a földön nem érhet soh'sc minket, De most innen siessünk, vigyük hajóinkhoz szeretteinket". „Nem úgy!" kiáltja Ortwein, „ekép az nem megyeri I S száz testvérem ha lenne, inkább halott legyen, Semminthogy idegenben kalózkodjam titokban S mit elvett harcviharban, bősz ellenemtől én azt visszalopjam !" S szólt a seelandi bajnok: „Halld, ami gondot ad: Ha minket felfedeznek, aztán a lányokat Elrejtik messze innen, hol rájuk senki sem lel, Azért azt gondolom, hogy sokkalta jobb lesz végbevinni csellel." S felelte rája Ortwein: ;

;Hát a kíséretet, A sok nemes cselédet, ily könnyen feleded? Itt tűrtek durva sorsot, elunhaták szegények ! Örüljenek Kudrunnal, akik Kudrunnal együtt szenvedőnek!"