Református nőnevelő intézet, Pápa, 1901

I. Felavató- és ünnepi beszédek

— Í8 — zet tagja egyhangúlag választották meg László Józsefet mint segédlelkészt rendes lelkészükké; mely választás, habár az akkori lelkészválasztási szabályokba ütköző volt is, az egyházkerületi gyűlés által, tekintettel László József szellemi tehetségeire, erős vita és küzdelem után helybenhagyatott. Rendes lelkészi állomásán, Kocson, terhes munka s nagy megpróbáltatás várakozott az alig 27 éves ifjúra. Elsőben is a lelkészlak építéséből fennmaradt adósságot kellett törleszteni, s a gyülekezet megrongálódott anyagi viszonyait s egyéb bajait orvosolni. E nagy gondot és körültekintést igénylő munkában találta őtet az 1848-iki szabadságharcz. Lehet-e vétkül felróni egy lánglelkü s nemes érzésekkel teljes európai miveltségü ifjú lelkésznek, ha népvezérül hivatva, szólott vagy tett olyanokat, melyeket egy hazája szeretetétől lángoló s másokat is arra serkentő és lelkesítő ifjú léleknek szólani és tenni kellett, s melyeket abban az időben még öregebb s elaggott lelkészek is megtettek. Nem! Amit László József hazája, polgári községe érdekében tett, azt minden lelkésznek, minden magyar embernek meg kellett tenni és meg is tett; mert annak inditó oka s mozgató ereje a hazaszeretet magasztos erénye volt. Ámde abban az időben a hazaszeretet és az ebből folyó minden eljárás bünül rovatott fel a szabadságharcz ellenséges seregeinek vezérei, sőt alantas közegei részéről is. Ezért a lelkészeket, kikről tudták, hogy népük szellemi vezérei, érzelmük irányitói, kikeresett s a legaljasabb módon üldözték, felelősségre vonták s olyanokra használták fel, melyek társadalmi állásuk magasságával s önérzetük méltóságával összeegyeztethetők nem voltak. Az ellenséges osztrák hadsereg több izben Kocsra jövetele alkalmával gyakorolt azon sokszori üldözést és méltatlan bánásmódot akarta kikerülni László József, midőn a muszka hadsereggel egyesült osztrák hadsereg elől 1849 julius 3-án előbb Tatába, innét Nagy-Saápra-, majd községébe visszatérni szándékozván, ismét Tatába, innét Bánhidára, majd Oroszlánra s innét a közeli erdőségben levő uradalmi erdőkerülő-lakba, több bujdosó társaival együtt menekült. Ámde állítólag az őket elsőben szívesen fogadó erdőkerülő árulása következtében egy kiküldött osztrák csapat által négy bujdosó társával együtt elfogatván, Moórra, innét NagyIgmándra vitetett; hol Susán osztrák tábornok rövid kihallgatás után 50 botütésre ítélte s az Ítéletet, bár az első botütések alatt