Izr. Aut. Orth. Hitközség Polgári Fiú- és Elemi Iskolája, Pápa, 1903

6 —

A nemzet azt hitte, hogy végre valahára felvir- racl a várva várt szabadság napja, Örömtől duzzadt mindenkinek keble. Ott volt már a Nap a látóhatáron. És milyen volt annak a Napnak a tüze! — — De hirtelen megszólal egy recsegő hang, mintegy a Föld alól — mert nem égi hang volt — s vészesen hangzott a nemzet fülébe a szomorú szózat; „Néma te szemed látóhatára az, nem a te Napod az a ragyogó Nap!“ — És mi következett ezután? Vér, meg ismét csak vér. S mi volt a vér nyomában? Rablánc és szenvedés. Azt a nemzetet, mely annyi időn keresztül jó volt bástyának a török ellen, elakarta tiporni az a lelketlen had, mely a bástya mögött akkor — szépen meghúzódott.

Elsötétült az égbolt, Gyász ült a szivekre. S a gyász leple alatt égető, nehéz sebekből patakzott a vér. Az a vér, amely még megmaradt.

Leste mindenki, vájjon nem mulik-e végre el a végzetes éjszaka. Sokáig tartott a várakozás. De végre mégis hajnalodott. Elvonultak a felhők az Égről.

Az a férfiú űzte el őket, akinek emlékét ma ünnepeljük.

I.

Amíg élt, nemzetének üdve volt. Tekintsünk a mélyére ez állításnak.

A XIX. század első évtizedei lázas munkában teltek el. Magyarország messze elmaradt a többi országoktól nemcsak szellemi, hanem egyúttal anyagi téren is és a legnemesebb honfikeblekben összegyü- lemlett nemcsak az ezen való keserűség, hanem a tetterő is. Azonban, amint eddig meggátolta az egészséges fejlődést az ármány, mindenütt gátakat emelt