Állami Polgári Leányiskola, Pápa, 1909

19

Midőn már-már a legszebb reményekkel megindult magyarjaival azon az úton, melyen megvalósíthatja jelmondatát: Magyarország nem volt, hanem lesz; e nagy, békés, fokozatosan körültekintő s a jövőbelátó nemzeti munkájába romboló viharként csapott bele a mindenfelől tornyosuló felhők villáma, a külföldi nemzeteknek elnyomóik ellen megkezdett felszabadulási harcza. És ezeknek a legtöbb helyen való sikere felgyújtotta a mi tűrni tudó nemzetünknek is vérét, a lelkesedés tüze lángot lobbantott a hangyamódra munkálkodó Széchenyi nemzetében és a külföldi nemzetek példájára a mi nemzetünk is egy csapással óhajtotta kettétörni évektől fogva hordott súlyos rabláncát.

Széchenyi rémülten látta, az általa eddig óvatosan, lépésröl-lépésre vezetett, békésen indúlt nemzetét, mint téved ifjúi hevében arra az útra, amely számára, úgy lehet, nem a szabadulást, de esetleg láncainak szorosabbra fűzését eredményezheti. Ö ítélhette meg legjobban mennyit bír el nemzete, hisz ö ismerte beteges álmából felébresztett gyermekének, imádott hazájának fejlődő erejét, ö érezhette legjobban a veszélyt, mely a növekedő erőt fenyegeti, mert tudta, hogy az ország nem gazdag még annyira, hogy egy nagy háború romboló hatását elviselhesse. Nem így akarta ö nemzetét a szabaduláshoz vezetni. Megerősödve, megizmosodva akarta öt annak idején az idegen hatalom alól való felszabadulásra szólítani, amikor egyenlő karral, egyenlő fegyverrel, vagyis fejlett ipara és kereskedelmével vita volna meg szent harcát, az önállóságot. A végzet nem így akarta és sokan félre is értették az ö türelmes politikáját. Hiába volt minden igyekezete, hiába volt erejének túlfeszített munkája, hogy megértesse nemzetével a várakozás, a türelem, a higgadtságnak szükségét, oly dolgok történtek a nemzetek és a mi sokat szenvedett nemzetünknek életében, amelyek miatt az ö