Állami Polgári Leányiskola, Pápa, 1909

20

kétségbeesésig aggódó, szerető lelke sem tudta a nemzetet az erőszakos, gyors felszabadulás útjáról visszatartani.

Hogy mennyire szerette hazáját, annak minden egyes tagját, hogy mennyi őszinte és mély érzéssel féltette ezeket a fenyegetett veszedelemtől, megmutatta az a megdöbbentő, megrendítő pillanat, mikor megtudta, hogy nincs más mód, mint fegyver utján vínunk ki igazunkat. Mikor megbizonyosodott, bogy a nemzet megindítja önvédelmi harcát, felizgatott lelke nem hirta el a valóságot, a fájdalom és aggódás megtörte öntudatát, beleörült még a gondolatába is annak, ami esetleg a sikertelen harc után az ö szeretett, féltő gonddal ápolt, már-már gyógyuló beteg gyermekére, munkás, de nem gazdag hazájára várni fog.

Meggyötrött, felizgult lelke szinte látnokká tette öt. Ekkor jajdult fel ajkán hires víziója: Én a csillagokban olvasok, vér és vér mindenütt, testvér a testvért, népfaj a népfajt fogja mészárolni engesztelhetetlenül, őrülten; Oda van Pest, száguldó paripák dúlnak fel mindent, mit építénk Óh az én füstbe ment életem . . . Csak neki, egyedül neki volt joga e fájdalmas szókat a mindenségbe kiáltani, aki annyi áldásával a békés, hasznos, alapvető munkának, vezette nemzetét az elöhaladás útjára. Erőszakosan szakította el magát a nemzet az ö vezető szellemétől. Ez elszakadás lelkének gyökereit érintette és elhervasztotta életerejét. Mert bár később, lassanként visszatért szellemének világa, úgy, hogy még irogatni is képes volt, de a szabadság- harc fájdalmas leverése után következő elnyomatás sötét korszaka lelkének nem adhatta vissza a lelkesedés gyógyító erejét, a nemzete jövőjében való hitét, és szive megtörött. Az a lélek, ki hosszú időn át nemzetének éltetője volt, maga ellen fordúlva, önkezével oltotta ki áldott életét.

Ma fordúl 50-edszer a tavasz attól a naptól fogva, mely tőlünk elvette korunk egyik legnagyobb, legigazabb férfiát. Hazáját szerető lelke éppen a feltámadás földi