Állami Polgári Leányiskola, Pápa, 1895
— 18 — geti az utat a. beregi és mármarosi erdőn át, leverve a vereczkei szorosnál a nádor serege . . . Kis csapat verődik össze a nemzet jobbjaiból, parányiság a pusztító árhoz képest . . . este érkezik meg a Sajó melletti Mohi pusztára. Éjjel álomban rohanja meg a vad tatár nép a magyar tábort. Felriadnak a katonák, felébrednek a halálra, pusztulásra! Már csak a király mentésére lehet gondolni, a nemzet java a csatatéren marad. A szilaj hadak most elárasztják az országot, barbár kezekkel pusztítva mindent mit emberi erő századokon át alkotott. Sorjában égetik fel a virágzó városokat, sorba gyilkolják a védtelen nőket, ártatlan gyermekeket . . . Csak a kik el tudnak menekülni erdők rengetegeibe, nádasok mocsaraiba, csak azok kerülik ki a rettentő halált. . . . Nehéz szívvel lépett át elpusztult országa határán a magyar király. Zokogva borult térdre mikor végig tekintett vérbe fojtott hazáján. Köröskörül romok, egy-egy feketére égett torony meredez az égnek, a földet fehérlő csontok, el nem temetett hullák borítják, az utakat felverte a fű, a földeket belepte a gyom, — halotti csend feküdt a tájon mint nehéz szemfedő . . . A király ember feletti erővel fogott a hon újjá teremtéséhez. Erélyes lelkének, alkotó kezének, fáradhatlan buzgalmának köszönhető, hogy feltámasztotta halottaikat, s a magyar nép hálával dicsérte királyát, a második honalapítót, honszerző Árpád méltó utódját! Fájdalom! az Árpádház nemes fájáról nemsokára elfogyott a lomb, mely 4 századon át virult s mikor IIT. Endrét az utolsó Árpádházi királyt alig 10 évi kormányzása után elragadta a. halál, árván, uralkodó nélkül
