Katolikus Tanítóképző Intézet, Pápa, 1909

Klein Candida 1844—1910.

Midőn e gyászkeretü képre ránézek, reszkető kézzel veszem fel toliamat, mert gyengének érzem magamat méltóképen elparen- tálni azt, akiről alig-alig merem hinni, hogy immáron nincs közöttünk, de annál elkeserítőbb tudni, hogy visszanyerhetlenül elvesztettük.

Fáj a gondolat is, hogy a halál dermesztő szele megfagylal- hat egy szivet, melyből a szeretet lángjának tiszta lobogása tört ki, amig csak dobogni tudott. Kínzó fájdalomban szorul el szivünk és a múlandóság fagyos érzete éles gyötrelemmel húzódik át mindazok szivén, akik őt szerették s kiket ő is szeretett.

A sirgödör szélén állva, megakad az ész, mert láthatára véget ért; a gondolatok elborulnak a sir éjjelében, és az ember egész természetében megborzadva hallja a sirhantok tompa zuhanását, mint a hervadás országából felnyögő rémhangokat, melyek félre- érthctlenül hirdetik, hogy kit eltemettünk, e világra többé visszasírni nem lehet.

Sziveinkből, kik zúzott kebellel áldoznak a boldogult emlékezetének, önkéntelenül is panaszos kifakadás tör elő, hogy mi az ember élte ? Kevés ideig feltetsző pára, melyet a lengedező szél játszva oszlat el; rezgő harmatgyöngy, melyet a napsugár tüze enyészetre olvaszt. ,

Csakhogy a józan ember itt meg nem nyugodhatik; ő, ki egyfelől a múlandóság sűrűn emelkedő sirhalmai közt is olthatlan vágyat érez öröklét után, másfelől pedig tapasztalja, hogy az idő mindent elavít s a legdrágább emlékeket is kitörli; ő, ki szivének minden érütésében boldogságot kér, de ez életben nem nyerhet, az enyészet gondolatától visszadöbben s nyugpontot keres, hol

2