Állami Tanítóképző Intézet, Pápa, 1910

6

tett, megkísérelte, hogy rajának — elejénte valamely kivájt odvas fatörzsben, később más alkalmas tartályban — állandó lakóhelyet készítsen.

íme, ez lehetett az első rendszeres méhtenyésztési

Hogy az emberiség a méhet már olyan korán tette háziállatává s a méhtenyésztési olyan korán karolta fel, mini ahogy azt a fönnebb elsoroltakon kívül még számtalan történelmi adat bizonyítja, azon egy cseppet sem csodálkozhatunk, ha meggondoljuk, hogy a méz minden időben nemcsak legkedvesebb csemegéje s nemcsak korán felismert kitűnő gyógyítószere, hanem — kivált a nádcukornak az arabok és perzsák által a Kr. u. VI. században történt feltalálása s főkép annak Európában a kereszteshadjáratok révén történt elterjedése, de még inkább a XV. században Amerika fölfedezése utáni nagyobb- mérvü behozatala idejéig — egyik legnélkülözhetetlenebb fogyasztási cikke volt az emberiségnek.

Hogy pedig a méhtenyésztés az azzal való foglalkozásnak annyira régi volta ellenére mégsem volt képes olyan mértékben elterjedni, amily mértékben más, kevésbbé fontos gazdasági ágak már régen elterjedtek s aminő elterjedtségre — mint a növényvilág megtermékenyítése folytán az összes gazdászati ágak legfontosabb tényezője — hivatva volna: azt leginkább annak lehet tulajdonítanunk, hogy a méhtenyésztéssel foglalkozók a legrégibb időktől fogva az ősi tanítómesteröktől: a rengeteg medvéjétől ellesett módszer szerint csak a méhtörzsek elpusztítása mellett voltak képesek a mézet elvenni s legnagyobb részben a legújabb jelenkorig ezt a sajnálatraméltó és eléggé nem kárhoztatható kegyetlen, de egyúttal oktalan gyilkoló eljárást követik, s ahelyett, hogy méhtörzseiktől, mint bármely más gazdasági ágnál dúsabban kamatozó tőkéktől, csak a kamatot: a mézfölösleget vennék el, elpusztítják magát a tökét, épen úgy, mint hogyha a gyümölcstenyésztő a gyümölcstől roskadozó fát, hogy könnyebben és kevesebb fáradsággal jusson a gyümölcsterméshez, buga fővel tűből kivágná.

Emellett még egy másik ferde szokást követnek ennél a barbár eljárásnál a tudatlan ósdi méhészek, ami szintén nagyon gátolja a méhtenyésztés fejlődését; ez a ferde szokás pedig abban áll, hogy méhállományuk mennél nagyobb szaporítására törekszenek, méhtörzseiket borura-derüre rajoztatják, s mikor őszszel elkövetkezik a „dús“ mézszüret, abban a téves hitben, hogy az előrajok mindig a legjobbak, mert azok „fiatalok“ és hozzá a legnépesebbek, ezeket hagyják meg magtörzsekül, míg a rajt eresztett anyatörzseket — mert azok már „öregek“, de sok mézök is van —, valamint az utórajokat, mert azok gyengék, néptelenek, tehát ki nem teleltethetők, kérlelhetetlenül lekénezik, vagy a markukba nevető mézkereskedőknek legyilkolás végett kgr-onkint nyomoréit 50—60 fillérért lépestül-mézestül eladják.

Pedig ha ezeknek az ósdi méhészeknek csak halavány sejtelmük volna is a méhek életéről, tudhatnák, hogy egy jó erős méhtörzs mindig többet jövedelmez, mint tiz gyönge raj, nem vágynának a sok, de gyönge rajra, hanem ügyekeznének a gyönge utórajok kijövetelét meggátolni, vagy ha mégis