Állami Tanítóképző Intézet, Pápa, 1896-1900
30 Itt is nem az a fő, nem az a lényeges, hogy a képezde a földműves-iskolának minél közvetetlenebb szomszédja legyen. Nem. Ez csak másodrendű kérdés. Az első az, vajon lesz-e ennek a testnek, ennek a szervezetnek kellő fogékonysága, hogy ezt a belé oltandó, uj ágát az ismereteknek duzzadó erővel asszimilálja?; elég ideje, hogy azzal gyümölcsözőleg foglalkozzék s elég rokonszenv és szeretet benne, hogy azt nemcsak nemzetvagyonosodási; hanem nemzettörténelmi, ős foglalkozási, szokási és kiválóan jellegzetes, nemzeti létalapunk egyedüli tartó-oszlopa gyanánt tekintve: erejének egy tekintélyes részét erre szentelhesse ? S ha már — amint semmi kétség — mindezek az elő- föltételek, uj képezdénk erkölcs-szellemi szervezetébe mintegy beitatva, föltalálhatok: vajon elkerülhetetlenül szükségesnek mutatkozik-e akkor, hogy a vért a test táplálásától, épitgetésétől elvonva: csupán arra kényszeresük, hogy a kis- vérgeringés utján semmi — vagy igen kevés, további — haszontevés nélkül, egyre-másra csak élenyüljön? Miként a vért az erek csatornáiban, a folyót saját medrében való folyásában megakasztani veszedelem és kárvallás nélkül nem lehet: azonképen nem lehet egy intézményt sem - legkevésbé a tanítóképezdét — a részére kiszabott iránytól egy hajszálnyira sem eltéríteni, avagy pályafutását nehezíteni. Pályafutását pedig minden jól szervezett tanitóképezde csak a társadalommal legközvetlenebb kontaktusban, annak kebelén, szivén — nem pedig kint, a város végén, ahol nincs társadalom — kezdheti és folytathatja haszonnal egyedül. Mert hiszen a czél: az emberismeretre és emberszeretetre alapított tanitónevelés az emberekkel való érintkezési és forgalmi közvetlenség által közelíthető meg, tagadhatatlanul. Kit emberektől elzárnak: nevelhet fát, barmot ügyesen, hasznot- hajtólag; de embert nevelni meg nem tanul soha. A tanítót a tömeg, az emberáradat romboló és építő küzdelmeinek a látása képezi és fegyverzí tanítóvá. Ki félrevonul: az élet harczában vagy megfut, vagy elesik; de győzni — mert vivő ügyességre és bátorságra nem tett szert — nem fog soha. Elvonni tehát a leendő tanítókat az életküzdelmek mentői tartósabb szemlélésétől, annyit tenne, mint könyü prédául dobni oda őket a kiszámithatalan élet forgó viszontagságainak. S mivelhogy ez senkinek sem lehet czélja: helyezzük a képezdét oly helyre, hol az ifjak nem kezükkel tanulnak csupán vívni és munkálkodni; hanem erkölcsi jellemüket, bátorságukat erősíthetik, szivüket lágyíthatják s agyukkal is állandóan dolgozhatnak. Helyezzük a város legszebb pontjára. Az igazgató-tanács jegyzőkönyvében rámutat erre a pontra, mint a képezde czéljaira egyedül és kirekesztőleg
