Állami Tanítóképző Intézet, Pápa, 1896-1900

29 A tanítással és neveléssel foglalkozó erőket naponként kifárasztani s az elernyedés határáig zaklatni: bizonyára nem czélja senkinek. De hátha ez - az előzőleg figyelembe nem vett, mostoha, helyi körülmények miatt - mégis csak be­következik, amint — mathematikai pontossággal mondható, hogy — be is következik: mivel élénkítsük, mivel frisitsük föl akkor azt az örök rugalmassággal működni tartozó, lelki erejét annak a szegény tanárnak, akinek a kötelességei közé nem iktatott — tehát meg sem űzetett — nagy strapa egész­ségét végleg tönkretette? Olyan intézet, mely a társadalom körén kívül esik, távol annak szivétől: gyorsan elkoptat minden erőt, rohamosan megzsibbaszt minden Imzgóságot, fakóvá, színtelenné tesz minden kötelességérzetet s unottá, kelletlenné és fanyar gyümölcsöket termővé minden — szivárványfényben kezdett, ámbicziózus — munkálkodást. A Szahara, a sivár magány, a Csorbai-tó környéke arabnak, remetének, önmagával meg- hasonlott léleknek való; de ifjú el nem tűri, férfi nem óhajt­hatja, öreg pedig csak halni megy oda. De hát hiszen — erős a mi meggyőződésünk — nem lehet s nem is lesz ez igy. Nem; mert egyetlenegy plauzibilis ok sincs, mely azt a döntést támogatná, hogy tanitóképezdénk uj épülete a városból ki-, annak legtávolabbi végére, unalmas pusztaságba helyeztessék. Föntebb kifejtett okaink közül leg­alább egysem támogatja. De nem támogatja az a vélt szükségszerűség, az a — mindenesetre jóindulatú; de egyátalában nem praktikus értékű föltevés sem, hogy ez a képezde —- s ennek során valamennyi — csak akkor emelkedhetik igazi föladata magaslatára, ha a földműves-iskolával közvetlen szomszéd- sági viszonyba hozatván : eleven, lelkes, attrakczionális erejének elvesztésével, jóformán a földműves-iskola irány­zatának és vezérlő eszméjének hullámgyürüjébe kavarodik; vagyis, ha a gyakorlati földművelési s gazdászati ismeretek­ből többet szív föl szervezetébe, mint amennyi eddig vér­csatornáit átjárta. Bizonyos, hogy e föltevés nem szűkölködik az igazság látszata nélkül. Ámde egy nagy hibája van; az t. i., hogy a kívánatos eredményt a helyhez köti, térben keresi s a külső egybefüggés minél szorosabb-voltából származtatja. Mi ellenben, akik minden intézményt a maga rendel­tetésének keretében s szakszerű önállósági körében mérle­gelünk, sohasem tulajdonítunk fontosságot a térnek, mely a rokon-, kulturális intézményeket egymástól elválasztja; hanem keressük a benső kapcsot, a szellemi és erkölcsi közös­séget s a legmelegebb érzelmi kohézióban a gyümölcsöző sikereket.

Next

/
Thumbnails
Contents