Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1936

III. Visszapillantás 1936—37. iskolai évre. Az évzáró ünnepélyen felolvasta Dr. Trócsányi Dezső főisk. igazgató

— 9 — szele és orkánja is hajtogat, de nem tép ki, ha érzi azt a kegyeimet, amit az Atya a Fiúban adott, s ami által lehet és van hivatása az embernek. A pápai kollégium tanára úgy érzi, hogy hivatása van, amivel egyáltalában nem akarja állítani, hogy csak neki van hivatása, hiszen tudja, hogy minden ember Isten hívása alatt áll, s így hivatása van. Ez a hivatás számára egyúttal félelmetes ítéletet jelent, mert tudja, hogy munkája a legfőbb Bíró ítélete alatt áll, s ez a Bíró a hivatás és a szolgálat mértékével mér; de ez az ítélet alatt állás egyúttal felemelő is, a munkát Isten veszi végül számba, s az Ö Ítélete tévedhetetlen és igaz. A hivatásbeli munka szolgálat, s a hivatási jelleg alapján kapja meg a szolgálat fogalma igazi és helyes jelentését. A szolgálatot némelyek valami lealázó dolognak tekintik, mert úgy vélik, ellentétben van az igazi embermivolttal, amit ők az „úr"-létben látnak. A magyar ember még ma is hajlandó „úr"magatartásra abban az értelemben, hogy keveset vagy semmit se dolgozzék, felülről kezelje vagy éppen lenézze embertársait. Ha emberi fogalmaink szerint fölényben lehet és fölényben van ember ember fölött, úgy a bíró az, aki elé a vádlottat a fegyőrök odavezetik. S az angol bíró mivel fogadja a vádlottat ? Megkérdezi tőle: „mit tehetek önért?", azaz szenvedő felebarátom, miben lehetek szolgálatára? A szolgálat szellemében fogjuk fel, így kell hogy felfogjuk minden tanóránkat, s egész tanári életünket. A tanár úgy áll diákjai előtt, mint aki tud. Tud, mert ő a felnőtt generációból való, éretteszü, kiformált jellemű ember, viszont növendéke a kiskorú generációba tartozik, gyermeki gondolkozású, tapasztalatlan, tudatlan, viselkedésében ügyetlen s jellemében még kiforratlan. S itt következik a tanári szolgálat (s a nevelő szolgálat általában). Ez a szolgálat két fővonást mutat, de lényegileg egy. Az egyik vonás az, hogy a tanár a diák lelkét ébresztgeti, fejleszti; a másik az, hogy szolgálja az igazság, szentség, jóság és szépség örök értékeit. A két munka lényegileg azért egy, mert a gyermek lelkében ott vannak az értékcsirák mint lehetőségek, a nevelő lelkében az értékek, mint tisztán látott követelmények, amelyekhez igazodni kell magatartásunkban, amelyekhez szabni kell életünket. A nevelő és növendék közti igazi híd az értékek világa, a gyermek lelki növekedése vagy nevelkedése akkor indul meg, amikor kezdi látni az igazságot, sejteni a szentséges Isten fenségét, érezni a jóság melegét s a szépség varázsát. Már ebből is látható, hogy a lelki növekedésnek változatai, szakaszai vannak, s hogy a nevelést nem csupán az iskola, sőt elsősorban nem is az iskola végzi. Az igazi nevelő a család, a társadalmi élet őssejtje és örök alapja, mint a szociológusok mondják; vagy az emberi élet legalapvetőbb viszonyulata, létrendje, ahogy az exisztenciálizmus bölcselői tanítják. A családban tanul meg a gyermek mosolyogni már csecsemő korában, s itt tud legőszintébben és legfájóbban sírni még felnőtt korában is, midőn a gyermek a szülőt, vagy a szülő a gyermeket, vagy a testvér a testvért siratja, mert a fájdalom legjobban fáj ott, ahol legjobban szeretünk A jóság és szeretet