Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1935

III. Isten szuverénitása és az állam Kálvin tanításában. Irta és a ref. theologiai tanárok 1936. évi, Pápán tartott országos konferenciáján elmondta D. Dr. Bohatec József, a bécsi egyetem professzora, a pápai theol. akadémia tiszteletbeli tanára. Fordította Dr. Trócsányi Dezső, a pápai theol. akadémia tanára

— 25 — De nem teszi ezt. Mikor hivatalt ad, ezzel egyáltalában nem kisebbíti rendelkezési jogát, hanem megmarad szuverén úrnak minden ember felett, hiszen az ember nem is más, mint az ő hatalmának eszköze, Nem értjük meg ezt a pontot, ha a hatóságnak Istenhez való viszonyát illető fennebbi elnevezésben — „egyszerű hivatal" — a kánoni jogból vett kifejezést látunk, mert a kánoni jog a hivatal fogalmán a közösség szolgálatát érti, s hangsúlyozza, hogy a hivatal nemcsak jogokat, hanem elsősorban kötelességeket jelent; (az officium simplex kifejezés pedig elő sem fordul a kánoni jogban). Ez a gondolat, mely bár megvan Kálvinnál, ezen a ponton nem játszik szerepet, mivel nyilvánvaló, az egyszerű hivatal kifejezés csak elhatárolást akar jelenteni a nem egyszerű hivatalokkal szemben. Kálvin világosan meg is mondja, mi a lényege ennek az egyszerű hivatalnak. „Egyszerű", mivel az uralkodó jóakaratától függ. Nem örökösödési jog szolgáltatja a jogalapját. Az uralkodó, aki a hivatalt adja, tetszése szerint bármikor vissza is vonhatja. Ismeretes dolog, hogy a régi hűbéri rendszerben a hűség törvénye uralkodott, viszont a fölé- és alárendelés elvére épített rendszerben az „egyszerű" engedelmesség uralkodik. Mikor valaki egy hivatalnoknak engedelmeskedik, akkor tulajdonképpen annak az uralkodónak engedelmeskedik, aki őt hivatalába ültette. Isten és a felsőség viszonyára alkalmazva ez azt jelenti — s ez következetes is —: ha valaki a felsőségnek engedelmeskedik, Istennek engedelmeskedik, hiszen Isten a legfőbb szuverén adta neki a hatalmat. Ebben a tételben Kálvin szerint egyáltalában nincs ellenmondás, hanem „egészen logikus". Nyilvánvaló, hogy Kálvin Istennek a világi hatalomhoz való viszonyát az abszolút állam elvei alapján igyekszik megrajzolni, s hogy mindenekelőtt a 16. századbeli francia állam lebeg a szeme előtt. Ezt nemcsak a „mon bon plaisir" („az én jótetszésem") kifejezés mutatja, amely mint befejező záradék I. Ferenc minden parancsában meg van „car tel est nostre bon plaisir" alakban („mert ez a mi jótetszésünk"), hanem mutatja az akkori francia állam nagymértékű centralizációja, amelyet a római jog és a római kormányzás elvei szerint hajtottak végre, ami az addigi feudális berendezéseket részben megszüntette, részben korlátok közé szorította, s a hűbér jellegű hivatalok örökölhetőségét lassanként kiküszöbölte: a király lett az egyetlen úr, az egyetlen „birtokos". Az addigi kiváltságok olyan színt nyernek, hogy a király adja őket. A szolgálatok közhivatal jelleget öltenek; a szuverén ajándékául tűnnek fel, aki szabad jótetszéséből adja a hivatalt kedvenceinek, s ki is teheti belőle, anélkül, hogy azok szót emelhetnének. A tartományfőnökök (baillis, sénéchaux) nem nevezhetik ki hűbéreseiket, mint addig; mindenki a király tisztviselője. Minden szolgálat, a kormányzótól le a poroszlóig, a király rendelkezése alatt álló hivatal, „egyszerű" hivatal, „hivatal" a szó teljes értelmében; hűbérjellegü hivatal (

offices fieffez, héréditaulx) csak néhány marad, főleg az erdészet körében. Minden hivatal az „uralkodó vagyona, uradalmának egy részecskéje". A királyi tisztviselő a szuverén király delegátusa, „fejedelmének képmása", s osztozik annak felségében. Ha ő szól, a király szól; személyében a királyt