Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1935

III. Isten szuverénitása és az állam Kálvin tanításában. Irta és a ref. theologiai tanárok 1936. évi, Pápán tartott országos konferenciáján elmondta D. Dr. Bohatec József, a bécsi egyetem professzora, a pápai theol. akadémia tiszteletbeli tanára. Fordította Dr. Trócsányi Dezső, a pápai theol. akadémia tanára

- 21 1. így nyer pl. a „véletlen" elleni polémia, mely, mint ismeretes, újból és újból felmerül a gondviseléstan kifejtésében, éppen Kálvin államtanában éles megvilágítást, ha meglátjuk benne a szerencsének a korabeli fejedelmi udvaroknál szokásos szinte bálványimádó tisztelete elleni támadást, melyekben a hatalom eredetét és pusztulását a „fortuna"-ra vezették vissza; ha továbbá meggondoljuk, hogy Macchiavelli Polybios sors-tanának felhasználásával rajzolta meg annak az uralkodónak típusát, aki tud bánni a szerencsével. Kálvin szemében az uralkodó akaratának a sors hatalmával való összeházasítása az isteni mindenhatóság kisebbítésének tünt fel. Ha másfelől az uralom gyakorlói a sors felett állóknak érzik magukat, ha uralmuk igazolását „felfuvalkodott büszkeséggel" saját erejükre és derékségükre építik, s legfölebb a népet vetik alá Isten uralmának, magukat azonban ettől emancipálva saját önkényük szerint élnek, akkor még sokkal nagyobb bünt követnek el; „saját hatalmuk árnyékában" elrabolják Istentől a dicsőséget s a feltétlen hatalmat. 2. E felfogás folytán Kálvin szemében képmutatásnak tűnik fel az uralkodói címeknél az alázatos „Dei gratia" kifejezés használata. A „Dei gratia"-t eredetileg az egyház emberei használták, de Nagy Károlytól kezdve felvették a világi uralkodók címei közé. E kifejezésnek két sajátos jelentése van. Jelenti egyfelől az isteni kegyelem előtti alázatot, annak megvallását, hogy az uralkodó nem tarthat a maga érdeméből igényt az uralkodásra; jelenti másfelől uralkodásának thcokratikus hitelesítését, vagyis azt, hogy az uralkodó méltósága természetfölötti forrásból származik, s így az uralkodó minden más halandónak minőségileg is fölötte áll. Kálvin szerint az Isten kegyelméből uralkodás az uralkodók száján elvesztette eredeti jelentését. Bár az vallják, hogy „Isten kegyelméből" uralkodnak, büszkeségükben annyira felfuvalkodottak, hogy hamis nagyzási hóbortjukban Isten uralmát semmibe veszik, minden veszedelem fölött állóknak érzik magukat, nem ismernek senkit maguk fölött, s Istennek kijáró tiszteletet igényelnek. Az ellenmondás még rikítóbb, mivel az Isten kegyelméből való uralkodás emlegetése ellenére minden erkölcsi korlátot elvető, zsarnoki módon viselkednek, s így a szóbanforgó kifejezés egyenesen istenkáromlássá válik ajkukon. Ez a hamis nyelvhasználat közjogilag is egészen kiforgatja eredeti jelentésükből a Dei gratia-hoz kapcsoló középkori képzeteket. A kifejezés alkalmazásának indítéka abban a törekvésben rejlett, hogy az uralkodóháznak legitim jelleget kölcsönözzenek. S ha az uralkodók a „Dei gratia" emlegetése mellett azt hangoztatják, hogy uralmukat saját kiválóságuknak, öröklésnek, vagy a szerencse kedvezésének köszönik, akkor elsősorban ők maguk ássák alá uralmuk legitim tekintélyét. 3. Reformátorunk jogos felháborodását idézte fel már a Dei gratia hangoztatása és az isteni hatalom semmibevevése közti ellenmondás; másfelől pedig maró gúnnyal állapít meg bizonyos megegyezést egy másik alázatos kifejezés és a tényleges állapot között. A servi servorumról van szó. Ha a királyok nagyon fennhéjázóan viselkednek, gyalázat éri őket, s valóban servi servorum a sorsuk: mert ismert jelenség a királyok életében, hogy tekintélyes