Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1935

III. Isten szuverénitása és az állam Kálvin tanításában. Irta és a ref. theologiai tanárok 1936. évi, Pápán tartott országos konferenciáján elmondta D. Dr. Bohatec József, a bécsi egyetem professzora, a pápai theol. akadémia tiszteletbeli tanára. Fordította Dr. Trócsányi Dezső, a pápai theol. akadémia tanára

- 18 első állam megalkotóját az emberiség legnagyobb jóltevőjének kell tekinteni. Kálvin egy darabig nyugodtan együtt haladhat az „államfiIozófusok"-kal azon elvének megfelelően, hogy az államfilozófusoknak kötelességük az állam felépítésében közreműködni. Ezek „nagyon szellemesen mindent összefoglalnak, ami célravezetőnek látszik; nagyon éles elmével mutatnak rá azokra az okokra és indokokra, amelyek az államalapításban közreműködnek; nyilvánvalóvá teszik azokat a hibákat, amelyek egy állam létrendjeinek állapotát (Ordnungsstand) megrontják, s minden szükséges tudnivalót összehordanak". A fődolgot illetőleg azonban elválnak útjaik. A bölcselők elfelejtik, hogy lángeszű gondolataik is csak az általános kegyelem eredményei, amely tehetségüket adta, elfelejtik, hogy az államférfiak csak eszközök Isten kezében, s hogy az állam boldogságának feltételei s a siker Istentől függenek. Az egészen földiesen tájékozódott (in terra reptare) s a Szentlélek tanának ellenemondó állambölcselet beleavatkozik a szuverén Isten mennyei jogaiba, mivel minden eredményt büszkén csak saját magának és önerejének tulajdonít. Kálvin fejtegetései nem állnak ellentétben a törvényhozók és állambölcselők természetes fundálású különleges képességeinek hangsúlyozásával, melyről már történt említés. Kálvin nem akarja ezeket a képességeket tagadni, csupán gáncsolja azt, hogy a törvényhozó és állambölcselő büszke követelményekkel lép fel az eredettel s a tulajdonképpeni első mozgató okkal szemben. Az isteni ősokozatiság hangsúlyozása bizonyára hozzájárult ahhoz, hogy Kálvin az állam természetjog szerinti eredetét, legalább is Aristoteles tana értelmében, közvetve elutasítja. Felfogása tehát nem áll távol ama néhány középkori publicista felfogásától, akik törekedtek az irracionális okot a racionálissal egyesíteni, azzal, hogy a racionálisan elgondolt társas ösztönnek, mint az állam közvetlen immanens okának irracionális causa remota-\át Istenben látták. A bűn mozzanatát erősen hangsúlyozza Kálvin. Ha az ember megmaradt volna eredeti állapotában, akkor csak az ész uralmának lett volna alárendelve, s így állapotától a heteronomia minden rabszolgai formája távol állt volna. Ebben az állapotban nem lett volna szükség törvényekre, pallosjogra. Mindenki magában hordozta volna a törvényt, az észnek és az isteni akaratnak kifejezését; mindenki szabadon uralkodott volna önmaga felett, Isten pedig mindenki felett. Az Isten törvényével önként megegyező akarat, a theonomia és az autonómia összehangzó kapcsolata létrehozott volna egy csodálatos uralmi formát, amely a világ minden uralmi formájánál szebb lett volna. A bűn által egészen más helyzet következett be. Az immanens észtörvény előtti önkéntes meghajlás helyett a bűn önhatalmú rendszere alá történt rabszolgai odaveítetés, az embert a bűn hatalma alá hajtó törvények uralma. Ezért a törvények s az egész földi hatalmi rendszer csak tükörképe a visszás állapotunknak: az ész elveinek s a méltányosságnak kényszer által kell megvalósulniuk. Az eredeti eszményi állapothoz mérten a kényszerintézmények, elsősorban az állam, látható jelei az emberi nem bűnbeesésének és romlásának. Céljukhoz képpest szükségszerű, rendkívül értékes, Isten jóságából eredő gyógyító