Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1935

II. Losonczi Jenő. 1880—1935. Irta: Sándor Pál. (Arcképpel)

— 11 — volt benne a pedagógus, úgyhogy méltán állíthatjuk, hogy bár nagyobb szabású műalkotás nem igen őrzi emlékét, de pedagógusnak valósággal művész volt. Tudott bánni az anyaggal is, a gyermeklélekkel. Szeretett tanítani. A tanításban lelkiismeretes és pedáns volt mindig. Ugyanezt mondhatjuk adminisztrációs munkásságáról is. És ha a körülmények másként alakultai

7: volna, ha életének szabad napjait és szabad óráit meghitt és megértő családi körben tölthette volna el, ha nem kellett volha a legényi egyedüllét ijesztő képei elől a zajosabb társasélet köteleibe fogóznia, akkor talán szebben, talán későbbem is fejezte volna be a bohémiára hajlandó, s félúton megállni nem tudó életét. Pápán tartózkodásának utolsó éveiben már többször panaszkodott, hogy reumatikus fájdalmakat érez, de ekkor még maga sem sejtette, hogy a fájdalmának mélyebben rejlő csiráit hordozza szervezetében, sőt hogy az rövidesen végzetes is lehet ránézve. Kezdett elkedvetlenedni, s mielőtt 1931 szeptembei 1-vel nyugalomba menni kényszerült, egy évet betegszabadságon töltött. Vissza azonban már nem jöhetett, bár visszatérésének reménye állandóan ott ált lelke mélyén, — hiszen két évig bútorait seni vitette el Pápáról — mert betegsége folyton súlyosbodott. Monorra költözött öreg édesanyjához, aki nagy odaadással és aggságos szeretettel ápolta nagybeteg fiát. Monorról gyakran följárt a fővárosba is kezeltetni, gyógyíttatni magát, kórházban is feküdt, azonban minden próbálkozás hiábavaló volt. Több, mint három évi betegeskedés és fél évig tartó súlyos betegség után, minthogy a májzsugorodással szemben teljesen tehetetlenül állott az orvostudomány, 1935 július 21-én visszaadta lelkét Teremtőjének. Temetésén, mely július 23-án volt Monoron, a pápai főiskolát dr. Tóth Lajos theol. akad. tanár és Fejes Zsigmond gimn. igazgató képviselte. Fejes igazgató, a szerető barát vett tőle örök búcsút a mjaga és pápai tanártársai, hűséges munkatársai és barátai nevében is. »Azok a beszédek,, — írja Fejes Zsigmond a Dunántúli Protestáns Lap 1935 aug. 4-i számában, — melyek koporsója mellett egyházi részről és Piri András volt pápai diák, monori főjegyző ajkáról elhangzottak, bizonyságai annak, hogy nemes egyéniségét, hűséges jó szívét monori ismerősei is megszerették az alatt a rövid idő alatt, amelyet körükben eltöltött.« A seb, melyet korai halála ütött lelkűnkön, édesanyja és egyetlen testvére után nekünk, barátainak és tanártársainak fáj legjobban. De ha ez volt megírva félők, akkor alázatosan mi is megnyugszunk Isten kifürkészhetetlen akaratában., Hisz, amikor szegénnyé tett bennünket egy mulandó és romlandó, test elvételével, gazdagabbá is lettünk általa abban a biztos tudatban, hogy ő> nem halt meg egészen. Lelke a mienk volt, mienk is marad. Lelke roinolhatatlanul él örökké s mi ezzel a romolhatatlan lélekkel egykor boldogan találkozunk... * * *