Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1934

III. Pap Zoltán. 1885. december 29—1935. május 30. Irta: Horváth Endre gimn. tanár. (Arcképpel)

— 21 — kus nyelvtudományok művelője legyen. A budapesti egyetemen jeles előmenetelével bebizonyítja a választott pályára való rátermettségét. 1907-ben befejezi egyetemi tanulmányait s a következő évben mint önkéntes, katonai kötelezettségének tesz eleget. 1908-ban a nagyenyedi Bethlen-kollégiumban helyettes-tanár és internátusi segédfelügyelő. 1909-ben az aszódi ev. algimnáziumban működik az egyik betegsége miatt szabadságolt tanár helyén, hol szaktárgyain kívül a niémet nyelvet is tanítja. 1910-ben a sárospataki ősi iskolához kerül helyettes tanárnak, hol az egykorú Értesítő, tanúsága szerint »az első perctől beletalálta magát teljesen

1 az új környezetbe és helyzetbe. Helyét meg is állotta becsületesen. Tudása és tanítási módja megszerezte tanítványai megérdemelt szeretetét s az elöljáróság elismerését, társadalmi ügyessége s szerény modora pedig minden vele érintkező ember becsülését«. 1912 június 25-én tartotta székfoglaló értekezését Athéné városa által az istenek tiszteletére rendezett ünnepek cími-í mel. Az 1911—12. tanévben már a latinon és görögön kívül gyorsírást is tanít, és mint tanárelnök vezeti a főiskolai céllövőegyletet. Itt kezdődik a huszonhárom évig tartó boldog családi élet is, amikor feleségül veszi Révész Imre festőművész leányát, Révész Elzát. 1914-ben az általános mozgósítás elrendelésekor bevonul ezredéhez. Csakhamar átesik a tűzkeresztségen, s elnyeri a legmagasabb dicsérő elismerést, a Signum laudis-t a kardokkal. Később betegsége miatt hátrább kerül, felépülése után kiképző tisztnek osztják be. 1915-ben mint hadnagy egy ideig ai északi hadszintéren vezeti századát, de a következő években többszöri betegeskedése miatt már nem mehet ki az első vonalba, hanem a mögöttes részeken és itthon teljesít főhadnagyi ranggal belső szolgálatot. Míg ott künn a csaták viharában két kis angyalarcnak a szivében magával vitt mosolya az ezer veszélyben forgó élet reményforrása, addig itthon három, később négy kis leány kedves vidámsága vonja a feledés fátyolát a nemrég kiállott szenvedésekre. Az összeomlás után régi vágya teljesül. Haza jöhet gyermekemlékeinek földjére, mert a dunántúli ref. egyházkerület bizalmából elnyeri a Borsos István halálával megüresedett egyik klasszika-filológiai tanszéket. Ezt 1918 december elsején foglalja el. Tanári munkáján kívül még egyéb fontos megbízásokat is kap: átveszi a történet-filológiai múzeumot és az iskola egyik fontos intézményének, a fiuinternátusnak vezetését. Ettől az időtől kezdve tizenhat éven át példátmutató kötelességteljesítéssel tanította, nevelte, lelkesítette, készítette elő az életre a magyar jövendő munkásait. Öröme, legfőbb szórakozása a munka volt, melynek előtte felhangzó élethimnusza elnyomta a mögötte feljajduló halálhimnuszt. * * » Pap Zoltán büszke önérzettel vallotta magát tanárnak. Valóban, a tanári rendnek alig lehet nálánál öntudatosabb képviselője. Elsősorban