Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1934
III. Pap Zoltán. 1885. december 29—1935. május 30. Irta: Horváth Endre gimn. tanár. (Arcképpel)
— 22 — maga igyekezett megbecsülni hivatását munkájának lelkiismeretes elvégzésével. Papnak szerette mondani magát a szó valódi értelmében, ami nála azt jelentette, hogy az elhivatottság felemelő érzésével végezte tanári munkáját. A szülői ház meleg szeretete, az árvákról gondoskodó nagybácsik hálára kötelező jósága, a pápai öreg kollégium tisztes hagyományai és kiváló klasszika-filológus tanárainak gazdag ismereteket nyújtó előadásai mind fejlesztőleg, alakitólag hatottak a fiatal kebelben kibontakozó tanári lélekre. De minő erőgyarapodást nyerhetett ez akkor, amikor az egyetemi tanulmányok elvégzése után Nagyenyéd, Aszód, Sárospatak hires iskolái a letűnt nagy idők beszédes jeleivel és tanulságaival egésszé tették azt a felmérhetetlen értékű emlékanyagot, melyre minden református pedagógus méltán vágyódhatik. Nem tudom, ismerte-e Goethe alábbi mondását, de mintha csak ezt választotta volna munkássága irányelvévé: A letűnt és elkövetkezendő világért kell dolgoznunk, amazért, hogy érdemeit elismerjük, emezért, hogy értékét gyarapíthassuk (Für die vergangene und künftige Welt müssen wir arbeiten, für jene, dass wir ihr Verdienst anerkennen, für diese, dass wir ihren Wert zu erhöhen suchen). A klasszikus tanulmányok és a mult értékes emlékeinek lelkében meggyökerezett határtalan tisztelete érthetővé teszik, hogy Pap Zoltán érzelmileg az u. n. konzervatív pedagógusok csoportjába tartozott. Sőt néha azzal büszkélkedett, hogy magát ó-ikonzervativnak mondotta. Ez azonban nála csak azt jelentette, hogy a humánumnak mindenek fölött álló értéket tulajdonított ,a középiskolai oktatásban. Lehet, hogy túlértékelte a latin és görög tanulmányok nevelő hatását, bizonyára a klasszikus tárgyaiért való rajongása késztette arra is, hogy osztályában a magyar óráinak egy részét feláldozza azok javára, mégis tévedés volna azt hinni, hogy a klasszikus tárgyakon kívül más nem érdekelte, s más tárgyakat nem is tudott eredményesen tanítani. Tanártársai, tanítványai s mindazok, akik munkáját évek során át figyelték, bizonyságot tehetnek arról, hogy a görög és római szellemi világ és annak kiváló képviselői megértő és ritka megelevenítő lelkes jtnagyarázóra találtak benne. Talán nagyon is aprólékosan foglalkozott a nyelv struktúrájával, lehet, hogy a középiskolában szokatlan bő anyagot tárgyalt a reáliákból, bizonyos, hogy az évenként lefordított idegen szöveg terjedelme meghaladta az általános mértéket; de kétségtelen, hogy tanítványai oly kincset vittek magukkal, melynek birtokában mindenütt derekasan megállták helyüket, s elismerést szereztek tanáruknak és iskolájuknak egyaránt. És ő ehhez a kincshez olyan úton vezette el tanítványait, mely szúrós tövisek és el nem mozdítható kőtörmelékek helyett illatozó virágokkal kedveskedik a rajta haladóknak. A tárgy szeretetéből fakadó lelkesedése, élénk, szemléltető előadása, a képeknek és találó hasonlatoknak rendkívüli gazdagsága, szellemes megjegyzéseinek kiapadhatatlan bősége minden óráját felejthetetlen élménnyé tette. Hiába vallotta magát ó rkonzervativnak,
