Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1927

II. P. Szathmáry Károly. Irta: Horváth Endre gimn. r. tanár

— 22 — reimet vall, egyszersmind a táborba szólítja. A megtántoríthatatlan nő csak a férje halálával való fenyegetésre kezd meginogni, de ekkor előlép Bánffy, ki mindezekből megismerte felesége erkölcsi nagyságát. 12. Mátyás Máriát súlyos betegen találja, ki Vitéz rábeszélésére kész magát feláldozni a haza érdekében. Önmaga okozza bajának súlyosabbra fordultát s halálát. 13. Mátyás bánatában a csaták zajában keres vigasztalást, Szabács ellen indul, melyet életének többszöri kockáztatásával vesz be. Ezzel véget is ért Magyarhon fénykora. A regénynek — mint látjuk — nincs egységes meséje. Azt lehet mondani, hogy Derzs története az a fonál, melyre az egyes képeket az író felfüggesztette, de ehhez később még Bánffy s Mátyás szívtörténete csatlakozik. Derzs históriája nagyon alkalmas volt arra, hogy a harcias korra jellemző dicső csataképeket szerves sorba kapcsolja, de rögtön eleresztette az író a mese fonalát, mihelyt nem felelt meg céljának. A boroszlói lakoma után történt eseményeket Mária históriájával sokkal könnyebben lehetett tovább fűzni. Éppen ezért ettől kezdve Derzs kezd a háttérbe vonulni s történetének a regény szerkezetében való szerepét Mária és Bánffy felléptetése és ezek sorsának elmondása veszi át. A regény felépítésének ez a módja általában jellemző Szathmáryra s ez természetes is, minthogy valamennyi regényében egy cél elérésére törekedett; hű képet akart festeni a korról s ezen cél megközelítésére ugyanazokat az eszközöket és módokat használta. Tagadhatatlan, hogy Szathmáry nagy tudással és nem mindennapi érzékkel fog a rég letűnt idők képének megfestéséhez s minden regénye arról tanúskodik, hogy az egyes történeti korok a múltnak homályán át is biztos vonásokkal jelentek meg lelki szemei előtt, felfedezte, meglátta az indokokat, okokat, melyek e kornak képviselőit, a történeti jellemeket életutaikon irányították, de híjával volt a boncoló, analizáló tehetségnek, megállt a puszta észleletnél, konstatálta a tényeket, azonban azok legelrej^ tettebb forrásait, az emberi lélek és elme apró szálainak egymásba szövődését, a jellemek kialakulását nem tudta megérezni és megéreztetni. A nemzeti tárgyon kívül nagy súlyt helyez Szathmáry a »typikus alakok« alkalmazására. Azonban ezen elvnek szigorú követése természetszerűleg ugyanazon alakok ismétlődését eredményezi, amely fogyatkozástól Szathmáry sem tudta mentesíteni regényeit. Valóban, ha e regényeket olvassuk, lépten-nyomon ismerős alakokra bukkanunk, akikkel mintha már találkoztunk volna s ha egy-két vonás újnak is tetszik rajtuk, azt a különböző korok és viszonyok magyarázzák, melyek az emberi jellemre alakítólag hatnak. A legszebb erényekkel bíró jellemek egész sorát vonultatja fel Szathmáry regényeiben, melyekben követendő példákat akart állítani a »honfiak és honleányok elé«. E nemes jellemek tiszta ragyogását semmi