Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1926

II. A klasszikus tanulmányok jelentősége a középiskolában. Székfoglaló értekezés. Irta Rab István gimnáziumi tanár

-lökődni fogunk róla minden igazi tudás vagy közvetlen benyomás nélkül, egészen úgy, mint azok, akik sohasem is olvasták. Ha még a formára vetünk súlyt, a verses formára t. i., akkor meg a tartalom lesz a kárvallott. Különben ha a fordítás pótlója lehetne az eredetinek, akkor kár volna felkeresnünk a képcsarnokokat is messzeföldön, sok közönséges fametszetből is megtanúlhatnók, hogy hány alak van és minő helyzetben Raphael valamely képén, vagy valamely falusi műhelyből kikerült faragvány is elég volna.

1 De ez nem elég. Nem elég annak, aki érezte és ismeri az eredeti benyomás nagyszerű hatását, ami, csak egyetlen egy is, százszor többet ér, mint ezer meg ezer jól-rosszúl sikerült kópiáé. Ép így állunk a fordítással is. Itt a közvetlen benyomást az eredeti adja s a másolat a fordítás, melyet Szász Károly, éppen ő, a műfordítók egyik legkiválóbbja és legszorgalmasabbja is a fotográfiához hasonlít, mely a festményről vagy szoborról csak tökéletlen fogalmat nyújt annak, aki nem mehet Rómába, hogy Raphael Disputáját a Vatikánban megnézze, vagy nem tud Párisba jutni hogy a Louvreban a mi lói Venust megcsodálja.

2 A másik ellenvetésnek, hogy a növendék többet sajátíthat el fordítások segélyével az ókori kulturából, készséggel adunk igazat. De másfelől bátorkodunk megjegyezni, hogy az a kevés, amit a klasszikus Írókból „a tanuló maga hódított meg, a maga erejével, a saját fáradságával, ez többet ér, mint egy kötet irodalomtörténet üres nevekkel és kész ítéletekkel"

3 és hogy — mint Payot mondja — a mennyiség nem pótolja a minőséget, sőt mi több, a munka mennyisége gyakran a minőség rovására szokott menni, mert becsületesen végezve a fél több, mint rosszul végezve az egész. De meg a gimnázium egész oktatási iránya is abban kulminál, hogy inkább nézi az ismeretek minőségét, mint nyers és rendezetlen tömegét, inkább képességei, mint egymás tetejébe borított ismerethalmazzal akarja növendékeit megajándékozni. Azonban nem csupán a klasszikus szépirodalom követeli az eredeti nyelv ismeretét, hanem követeli jelen tudományos irodalmunk is saját előhaladása érdekében. Mert a mai tudományágak legtöbbjének fája az ókor talajában gyökerezik, kezdetei, alapjai a két ókori nyelven vannak megírva. És e nyelvekre a tudós theológusnak, jogásznak és orvosnak egyformán szüksége van. Hogyan ? Hiszen se szeri, se száma azoknak a kitűnő papoknak, ügyvédeknek, orvosoknak, akik nincsenek e nyelvek birtokában annyira, hogy a rajtuk irott müveket megértenék! Igaz, de most nem a gyakorlat embereiről van szó, mert ilyen lehet bárki a klasszikus nyelvek ismerete nélkül is, hanem azokról van szó, akik történeti alapon eszközölt kutatással a tudományt előbbreviszik és új eredményekkel gazdagítják. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha a vizsgálat alá vett kérdést végigkísérjük históriai fejlődésén, jól szemügyre véve 1 V. ö. Philologus cikkét T. E. K XXIII. 428. 1. 2 T. E. K. XXIII. 390. a T. E. K. XXIII. 521. 2*