Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1926

II. A klasszikus tanulmányok jelentősége a középiskolában. Székfoglaló értekezés. Irta Rab István gimnáziumi tanár

saját nemzetének múltja is zárt könyv; nemcsak hogy bele nem tekinthet ä corpus jurisba, meg sem érti netaláni nemesi levelét, hanem még a múlt századok magyar irodalmát is latinos mondatfüzésével és gondolatjárásával csak idegenkedve forgathatja".

1 A deákos iskola költői is kevéssé érthetők a római kultúra megfelelő ismerete nélkül. Általában századokon át olyan gyökeret vert nálunk a latin nyelv és műveltség, hogy igaza van Beöthy Zsoltnak, midőn a latin nyelvhez való hűségünket, SZÍVÓS ragaszkodásunkat nemzeti vonásnak nevezi

2 és Kardos Albertnek, mikor így szól: „Ha majd mindenütt, egész nyugaton megdől a latin nyelv uralma, Magyarországnak utolsónak kell maradnia a latin nyelv tanításának gyöngítésében, nem is szólva megszüntetéséről".

3 Ez mind szép -- hangzik az ellenvetés — de az ókori irodalom és kultura megismerése vagy legalább a vele való megbarátkozás elérhető jó fordításokkal is. Ez a mód helyesebb, mert először a tanulók jobban megértik az auktorokat, másodszor, mivel nem kell a nyelv nehézségeivel bajlódniok, többet olvashatnak belőlük. Ami az elsőt, a jobb és teljesebb megértést illeti, bátran mondhatjuk, hogy ez nem áll, különösen nem a költészet és szónoklat termékeiről, mely a műfajoknál érvényesül leginkább Horatius hires mondása: forma dat esse rei. „Mert a tanulóval fogyatékos nyelvismerete mellett is megéreztethetjük az eredeti költemény báját, fordításban azonban soha".

4 Miért? Mert amint Humboldt mondja, nemcsak két teljesen synonym szó nincs, de két oly kifejezés sem, mely két nyelvből vétetve egymásnak teljesen megfelelne, vagy ugyanazon fogalmat egyenlően födné. Ha már ez így van, hol vannak még a nyelv idiotizmusai, hol vannak a szójátékok (gondoljunk pl. Aristophanesre!), hol a kongruens szavak a szónoki beszéd érzelmi stílusában, melyek a kedély hullámzását zene módjára kisérik? Hol van az a fordító, aki teljesen hűen' át tudna ültetni oly költői helyeket, hol egész mondatsorok szinét sokszor egyetlen szó adja meg s a tökéletes megértés vagy az igazi átérzés csak ezáltal lehetséges? A fordítás eredetit sohasem pótolhat s „még oly fordításoknál is, melyeket nagy irók készítenek, fenn fog maradni az, hogy aequivalens fordítás nincs és köztük még a legkitűnőbb is kompromisszum aközött, hogy miből áldozzunk föl többet: a tartalomból-e vagy a formából".

5 Ha ugyanis a tartalom hü visszaadását tartjuk szem előtt pl. Homeros költeményeinek fordításánál, ezt alig érhetjük el másképpen, mint prózába való átültetéssel, de még így sem lehet a gondolat formáját, a kifejezésnek, a nyelvnek naiv erejét és báját visszatükröztetni. Ezenkívül elvész a verses forma is" és „előttünk fog állani a költők királya ragyogó, aranyos köntös helyett prózai darócba burkolva" és mi ítélni fogunk róla és okos1 Kármán Mór; Fővárosi Lapok, 1889. 6. sz. 2 T. E. K. XXXII. 22. 1. 3 Magyar Paed. 1892. 16. I. 4 L. Bleyer i. c. 85. 1. 5 L. Asbóth János beszédét a görög nyelvi törvényjavaslat alkalmával T. E. K. XXIII. 354.