Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1925

I. A próféták lelki világa. Székfoglaló értekezés. Irta s az 1926 május 19-én tartott egyházker. intéző-bizottsági s igazgatótanácsi gyűlésen felolvasta Tóth Lajos theol. akad. tanár

— IS hozni. Finom érzékük megérzi a jövendő eseményeit. Az égen csak egy tenyérnyi felhő látszik s ők már felismerik benne a közeledő vihart. A próféták úgy járnak a nagy események előtt, mint a madarak a vihar előtt. Nem történhetik Iszraelben semmi nagy dolog, ami mellett ott ne látnók az Isten emberét. Mert nem cselekszik az Úr semmi dolgot, mig meg nem jelenti azt szolgáinak, a prófétáknak. (Am. III

7.) A próféta tekintet nélkül arra, hogy mit rejt magában a jövendő, kijelenti azt. Természetesen, ha bajt, szerencsétlenséget prófétál, nem igen számíthat jutalomra. Ebben a tekintetben szomorúan jellemző Jeremiás élete, kinek a gyalázatból, üldöztetésből ugyancsak kijutott. A prófétaságnak fejlettebb fokán általában annak két fajtáját lehet megkülönböztetni. Ezt a két typust ott találjuk mindenütt egymás mellett. Az egyik a szerencsét, a jólétet, a virágzást hirdetők csoportja, akik egybe kapcsolják a vallást a nacionalizmussal, akik egyformán küzdenek az Úrért és Iszraelért. . . , ezek kisebb jelentőségűek. E patrióta prófétáknál sokkal fontosabbak azok, akik egyedül az Isten dicsőségéért küzdenek és szembe szállanak a királyokkal, (I. Kir. XX

2

0.) nem egyszer népükkel is.

1 Ezek oda raknak mindent Istenük lábai elé s csak egy célt ismernek, hogy Iszraelben tiszteltessék az Úr. A jelen puhultságával szemben Iszrael szigorú régi erkölcseiért buzgólkodnak, a jelen sok igazságtalansága helyett a régi igazságot akarják érvényre juttatni. Ezért kerül szembe Sámuel, az agg látó, az Isten tilalmát megszegő Saullal, (I. Sam. XV.) Náthán az Úr frigyládájának házat építeni akaró Dáviddal, (II. Sam VII j) Ahia a népét leigázó Salamonnal, vagy Illés és Elizeus a tyrusi Baálnak templomot építtető Omri dynasztiával. Iszrael történetén ott látjuk végig mindenütt e Jahve rajongók sorát. A VIII. század e próféták történetében az utolsó nagy fordulatot hozta meg. A keletről egyre jobban közeledő assyr veszedelem borzalommal tölt el mindenkit s a vele járó izgalom létrehozta a prófétaság egy új typusát: az iróprőfétákat. Ezek a nyugalom és béke csendes napjaiban, mint vészmadarak a vihart éles hangon hirdetik, hogy Iszrael nem marad meg, hogy pusztulás fenyegeti őt. E pusztulásnak szerintük az az oka, hogy a kegyességnek és erkölcsi életnek nem üti meg azt a mértékét, amit az Úr tőle joggal megkívánhatna. Rettenetes haraggal eltelve reá mutatnak népük vétkeire s arra, hogy e bűnök megbánására már nincs is idő. Az egész nép, élükön a vezetőkkel : királyokkal és előkelőkkel a bűnben jár. Egyetlen egy van, aki előtt odaadó alázattal borulnak le a próféták: az Úr. Rajongó lelkesedésükben eléje raknak minden hatalmat, minden népet és minden istenséget. Hangjuk ritkán szelíd, mert szenvedélyes természetű emberek ezek. A vallást és az erkölcsi életet szorosan összefűzik beszédeikben és ezen igen válságos időkben népüknek a vallás legfelségesebb igéit hirdetik. Szavuk nem is némult el ettől fogva Iszraelben, elkísérik mindkét államot a fogságba is. Az iróprófétáknak ez alakjai, bármily fenségesek is a náluk kelet1 Bernh. Duhm

: Israels Propheten. Tübingen, 1916.