Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1925

I. A próféták lelki világa. Székfoglaló értekezés. Irta s az 1926 május 19-én tartott egyházker. intéző-bizottsági s igazgatótanácsi gyűlésen felolvasta Tóth Lajos theol. akad. tanár

— 10 — hallja. (Ez. XL

3 s köv.) De leggyakoribb mégis, midőn magát az Urat hallja szólani, mikor az hírnökévé teszi, mikor akaratának hirdetésére szólítja el. A próféta a maga ekstatikus állapotában, annak minden egyes jelenségében az Urat és akaratát látja. De nemcsak ő, hanem korának hivő népe is. Az ekstasisban lévő próféta valami idegen hatalmat érez maga felett úrnak, valami felsőbbrendű lény kényszeríti őt cselekvésre. Még a szemlélő is észre veszi rajta a benne lévő rendkívüli és titokzatos állapotot. Ha valaki látja őt ide s tova támolyogni, összeesni és tehetetlenül feküdni, kétségtelen lesz előtte, hogy felette valami idegen erő hatalmasodott el, s ennek a hatása alatt más lénnyé lett. (I. Sam. X. 6.) Már a régi Iszraelben az ilyen lelki állapotot az Úr lelkétől vezették le az emberek. Azt az erőt, ami ilyen jelenségekben megnyilatkozott, ruach-wak, léleknek mondották. Ez a lélek ad erőt az oroszlánnal találkozó Sámsonnak, hogy azt, bár fegyvertelen, széttépje. (Bir. XIV ö.) Ugyanez a lélek szállja meg Sault is, midőn a mezőről hazajövet meghallja az ammonita királynak a jábes — gileádbeliekre nézve lealázó feltételeit. (I. Sam. XI

6 s köv.) Megszokták az emberek, hogy ettől a lélektől jót és rosszat egyaránt várjanak. Ez a lélek a bölcseség és bátorság forrása. Iszrael szerint ez a lélek, az Urnák lelke, s ez működik mindabban, ami rejtélyes és emberfeletti erőt árul el az emberekben. Ennek a léleknek a legsajátságosabb megnyilatkozása az a jelenség, amit az Ó-testamenturn ezzel a szóval fejez ki: hitnabbé: azaz prófétál. Mert a próféta a lélek embere. (Hos. IX

7.) A modern kutató e jelenségeket a psychologia segítségével próbálja megérteni. Az ó-kori ember azonban ezekben isteni csodákat látott. A kegyes iszraelita tisztelettel és csodálattal nézte és hallgatta a prófétát, mert meg volt győződve, hogy benne az istenség közeledik hozzá, az akar valamit vele közölni. Maga a próféta is biztos volt afelől, hogy benne az Úr működik. Az ekstasisban eltűnt saját személye, az Isten vette őt hatalmába. Az én szava, mely beszédéből kicsendül, nem az övé többé, hanem az Úré, aki általa szól . . . Tudja az Isten tudományát, (Num. XXIV

1

G.) a benne támadó gondolatok az Isten gondolatai, a benne hullámzó érzésvilág az Isten érzelme, ezért mondja Jeremiás is magáról: Az Úr haragjával vagyok telve. (Jer. VI n). A prófétának az Istennel való eme szoros kapcsolatából megértjük azt is, hogy miként lett a próféta orakulumadóvá. A régi Iszraelben u. i. minden fontosabb dologban az istenségtől kértek felvilágosítást az emberek.

1 A régi ember nagyon érezte, hogy milyen keveset tud. Az emberi tudásnak határai akkor még nem voltak olyan élesen megvonva, mit manapság. Ha az antik ember hamarosan végére jutott okoskodásának, ilyenkor, mint a gyermek szüleihez, menekült Istenhez.

2 A héber ember előtt épen ezért elengedhetetlen része volt a vallásnak az orakulumadás. Első sorban a mindennapi életnek felmerült kérdései foglalkoztatják őt. Ha tudni akarta, hogy mit jelent egy 1 Rudolf Smend: Lehrbuch der alttestamentlichen Religionsgeschichte. Leipzig, 1893. 2 I. Benzinger: Hebräische Archeologie. Tübingen, 1907.