Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1924

II. A százesztendős Jókai. Irta dr. Kerecsényi Dezső gimn. tanár

III. A százesztendős Jókai. Irta: Dr. Kerecsényl Dezső gimnáziumi tanár. Emerson, a nagy amerikai filozófus, mondja egyik tanulmányában, hogyha volna a világon olyan iránytű, mely rámutatna az igazán nagy és értékes emberekre, mindenét eladná, csakhogy ezt az iránytűt megvehesse. Az emberi lélek örök vágyódásának adott itt kifejezést, annak a kiolthatatlan törekvésnek, hogy eszméinket, eszményeinket megtestesülve szeretjük látni; akarjuk, hogy az Ige testté legyen, hogy ideáljaink lelki szemeink reflektortüzében megvilágított szoborként álljanak előttünk, mert nekünk néha nagyon is jól esik a fénybe nézni. Bennünk, megfogyott magyarokban még százszorta jobban él ma ez a vágy. A jelen kilátástalanságaival küzdő korunk minden mozdító ereje a mult felé szegezteti tekintetünket, keresve keressük azokat a megfoghatatlan erőket, melyek a magyar mult szellemi életét megalkották és formálták s ott véljük meg is találni azt az esszenciális hitet, melynek jövőt is alkotó hatalmában hinni akarunk. Nem hiába keresünk. Tegnap Petőfi és Madách volt, ma Jókai az, kinek „éltető eszmévé finomult" alakját multbanéző, kereső szemünk tüze megvilágította. A XIX. század hatalmas gyümölcstermő fákat adott a nagy magyar parlagnak, egy egész évszázad felhalmozódott energiái törtek elő s mindez a sok kibomló erő egyetlen eredőben fonódott össze: a politikailag modern Magyarország megteremtésében. Jókai egyidőben született ezzel a modern Magyarországgal s három nemzedéknek volt cselekvő és szemlélő részese. Hosszú, állandóan teremtő munkában eltöltendő életet szabott eléje a sors s ennek a hosszú életnek minden eredménye, minden csalódása, fénye és szomorúsága ma már a mi kincsünk. Most a centennáriumi ünneplések fénye világít erre a termékeny életre, mely szellemi életünknek elválaszthatatlan alkotórésze és a jövőnek kiapadhatatlan forrása. Erőforrás azonban mindez csak úgy lehet, ha munkásságát örökké aktuálisnak érezzük, ha nem halott költőt ünneplünk, nem pusztán emlékezünk, hanem ha mindazt, amivel a magyarság életét gazdagította, a leghétköznapibb ma élő erejének tudjuk látni; ha érezzük, hogy a géniusznak nincs köze a halálhoz; ha tudatában vagyunk annak, hogy a mi emlékünnepeink nem halottak napjai, hanem egy-egy lépés azoknak az egyéniségeknek alakja felé, kiket a magyar élet éltető eszméinek