Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1924

II. A százesztendős Jókai. Irta dr. Kerecsényi Dezső gimn. tanár

— 7 — felismertünk. Nekünk, kiknek élete összekapcsolódott a pápai kollégium történetével, ez nem nehéz. Jókai termékeny életének egy esztendeje fűződik iskolánkhoz s ő maga is egész életén át érezte jóleső visszaemlékezéssel, hogy mit jelentett számára a pápai Képzőtársulat irodalmi pályadíjának megnyerése. Jelentette az örök és Ígéretes eljegyzettséget a magyar irodalommal; jelentette azt az állandó velünk való közelséget, melyet Jókai egész földi pályafutásán keresztül életteljesen megtartott. De ezzel egyúttal kijelölte számunkra is a feladatot, még pedig azt, hogy ezt a hozzánk közelállást a magunk részéről is teljesebbé kell tennünk azzal, hogy keresni igyekszünk az ő irodalmi és emberi életének mindig aktuális arculatát. Három nemzedék élete volt az övé. Vájjon melyiké volt ő valóban, amig élt? Próbáljuk meg a feleletadást erre a kérdésre, mert elsősorban ez kecsegtet bennünket azzal, hogy Jókai lelki arcához egy lépéssel közelebb juthatunk. Az elsőé tán, azé a korszaké, mely a mindenáron való cselekedni akarásba ébredt az évszázados hosszú álomból; azé a koré, mely abban az egyetlen március 15-ében csattantotta ki évtizedek lappangó önbizalmát és nemzeti optimizmusát? Vagy talán a harmadik nemzedéké, mely a politikai és kulturális vívmányok szinte teljes birtokosának érezte magát ? Kétségtelen, hogy az élő és munkálkodó Jókai nem ezeké volt, hanem azé a szomorú korszaké, mely Világos után következett, amikor a magyarság egyetlen önkifejezési formája az irodalom volt, ebben kereste önmagát s ebben talált erőt ahhoz, hogy a remények és álmok megvalósulásába vetett hitét el ne veszítse. Ez az az idő, melynek lelkében két teljesen irreális szemlélet élt: a mult és jövő, mikor a magyarság menekülni akart a jelen sivárságából, menekülni egy dicsőnek tartott múltba és egy ugyanilyen dicsőségesnek elképzelt jövőbe. Jókai ekkor álmodta legszebb regényeit, művészi jelenítő ereje itt lett a nemzeti lét egyik legbővebben tápláló forrása, mert írói egyénisége megegyezett az álmodó nemzet lelki összetettségével. A magyarság ekkori kollektiv eszmevilága és Jókai egyéni uralkodó tehetsége találkozott. Ereje azonban nem pusztán ebben a csodás véletlenségü találkozásban rejlett. Ez még magában nem lett volna elegendő arra, hogy müvei generációk olvasmányai legyenek. Helyzeti energia volt ez számára, szerencsés fundamentum, melyre Jókai felépítette a maga nemzedékeket nevelő világát, a magyar értékesség ragyogó fényben úszó lovagvárát. Jókai tudatosított minden magyar értéket kora önmagára utalt lelkében. A magyar élet, a magyar ember jellegzetesnek és szépnek felismert tulajdonságai, országunk természetadta szépségei nála jelennek meg először csodás fantáziája által elevenítő életre kelve. Romantikus fényű, idealizált Magyarország volt az, melyet Jókai alkotott — éppen ez a sajátsága volt az, amiért a realista kritikusok kifogásait magára vonta — de abban a korban önbizalmat, a saját erejében való fenntartás nélküli hitet kellett az ernyedt magyarság lelkébe önteni, hogy hinni és remélni tudjon a jövőbenAz egyenes magyar jellem, lelkesedés, önfeláldozás, ügyesség, hazaszeretet, műveltség, szépség és jóság, szóval minden magyar erény szuperlativuszának