Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1924

II. A százesztendős Jókai. Irta dr. Kerecsényi Dezső gimn. tanár

— 9 — bomlott a magyar nyelv fája. Egyik Írásában a magyar nyelvet a Stradivariushegedühöz hasonlítja. Ennek a hegedűnek ő volt egyik legnagyobb művésze, ki eddig még soha nem tapasztalt, álombaringató, bűvös-bájos zenét csalt ki a magyar nyelv sokáig lenézett hangszerén és éppen ő az, aki valóban Stradiváriussá formálta. Regényei tanították meg közönségünket a magyar könyv szeretetére, ő mutatta meg, hogy a magyar nyelv tud sírni és kacagni, tud kifejezője lenni az emberi érzelem és gondolat minden színárnyalatának. Csak az ő stílusára gondolva írhatta Ábrányi Emil a magyar nyelvről: „Minden, mi fejben vagy szívben fakad, Tőled nyer pompát, színdús szavakat." A magyar nép mesemondó kedve, mint sajátosan keleti jellemvonás, benne testesedett meg először s akkor, amidőn ezerszínű fantáziája ragyogó képeket festett a köréje gyűlt magyarság lelki szemei elé, egyúttal megmutatta azt is, hogy hogyan kell ezeket a nekünk oly kedves látásokat mindig élő szavakba örökíteni. Megmagyarázhatatlan erő ez, Jókai nyelvművészete. A magyar kritika szinte áhítatos félelemmel áll e művészet előtt és nem is akadt még senki, aki tudatossá formálta volna azt a nem érthető, hanem pusztán csak érezhető hatást, mely regényei olvasásakor lelkünket hatalmába ejti. Ha olvassuk, buján pompázó nagyszirmu keleti virágok között gondoljuk magunkat: mindenütt illat és szin, vibráló termékeny élet derülten mosolygó kék ég alatt! Ezt a jóságos arcú, kékszemű, gyermeki lelkű nagy magyar mesemondót nemcsak nemzete hallgatta. Még az elnyomatás nyomasztó levegőjű éveiben a szabadságharc emigránsai lefordították regényeit a müveit világ szinte minden nemzetének nyelvére. Ezzel Jókai Petőfivel, a második nagy pápai diákkal körülbelül egyidőben, bevonult a világirodalomba. Azóta idegen nyelvű tolmácsai folyton szaporodnak. A külföld ekzotikumokat kereső irodalmi izlése regényeivel igen kedvelt táplálékot nyert, hiszen — amiben éppen még világirodalmi viszonylatban is a legnagyobb — stilmüvészete a nem is mindig hozzáértők által készült fordításokban majdnem teljesen elveszett. De regényei belevittek a külföld lelkébe egy gondolatot, és pedig azt, hogy van itt a Duna—Tisza mentén, a Kárpátok hegyláncai között egy nép, melyben sajátos erők, kívánságok s tehetségek élnek, hogy van Európa életében magyar probléma. A magyar genialitás első szélesebb vonalú hadjáratában Jókai ott halad az élen az elsők között és arra hiv fel bennünket, hogy folytassuk a megkezdett harcot. Az előbb azt mondtuk, hogy Jókai a magyar élet három fejezetének volt részese. A második kor volt az ő igazi élete, a harmadik nemzedékben, a háború előtt való évtizedek vérért és aranyért rohanó magyar társadalmában már idegenül járt. Hadd idézzük megerősítésül Gárdonyi Gézának Jókai temetése után irt röpke feljegyzését: „Mintha idegen nagyságot temetett volna Budapest. A magyar bizony idegen Budapesten. De a magyarok is, ahogy ott