Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1924

II. A százesztendős Jókai. Irta dr. Kerecsényi Dezső gimn. tanár

— 10 — álltak a ravatal körül . . . Csak a szónokok hivatalos szomorúsága ..." Ez a néhány sor rávilágít Jókai életének lélekbevágó tragikumára s ez a tragikum az ismétlődő magyar sors ijesztő szimbólumaként döbben elénk. Az ideális álmok puhaszivü álmodójának országa nem ebből a véres realitások után törtető világból való volt: a szines álmok magyarjának lába alól kicsúszott a való élet talaja. Korunk, mely a nagy mesemondó születésének századik évfordulóját ünnepli, sokban hasonlít az önkényuralom nehéz napjaihoz, mikor Jókai ragyogással teljes művészete szinte egyetlen gyógyszere volt a megtiport és beteg magyar világnak. Sokan vagyunk, kik már csak a „Nagyidai cigányok" aktualitásában hiszünk és éppen ezért szükségünk van az ő minden magyar erőt összegyűjtő látására, ideálokat teremtő képzeletére s mindenek felett szükségünk van az ő gáttalan optimizmusára. Az elmúlt esztendők azonban mást is követelnek: a megálmodott ideális erőket reális cselekvésekké kell kivetíteni és nem szabad belefeledkeznünk az önbámulás tükörébe, mert különben az élet dere lehervasztja álomvirágainkat és egyedül maradunk, mint egyedül maradt a nemzet nagy álmodója, a testi halál felé hanyatló öreg Jókai. Jókainak, a magyar fantázia és nyelvgéniusz testet öltött kifejezőjének, a magyar értékesség meglátójának művei el nem muló kincsek szellemi életünkben ; Jókainak, az embernek tragikuma pedig felénkmeredő és kiáltó figyelmeztető jel. E kettős örökség elsőjének tudata minden magyar lelkében elevenen él, de hisszük, hogy a másiknak a hangja sem lesz csupán kiáltott szó, mely elhangzik egy embertelen sivatagban. A pápai ősi kollégium emlékezik. 'Emlékezik a másik nagy pápai diákra, a költő után a mesemondóra. Emlékezünk, mert keressük a fénypontokat a ködben.