Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1924

II. A százesztendős Jókai. Irta dr. Kerecsényi Dezső gimn. tanár

— 8 — akkumulátora Jókai s a magyar nemzet azt a szinte elképzelhetetlen kulturális ugrást, mely a kiegyezés után bekövetkezett, csak ezekkel a Jókai által tudatosított nagy erőfeleslegekkel tudta megtenni. A realista esztétika pódiumáról nézve regényei sohasem élő valóságok, de azokká lettek és mindig azokká lesznek egy reménykedő, egy álmodó s a jövőben hinni akaró korszak életében. Jókai református volt. Az a komáromi ház, amelyben született, valamikor az üldözött protestánsok imaházául szolgált. A szüleitől és „mentorá"tól, Vály Ferenctől nyert kálvinista nevelés lelki eredményeit tanulmányai Pápán és Kecskeméten csak még inkább öntudatossá tették. A magyar protestántizmus gyászos és örvendetes élményekben gazdag életének ezer meg ezer mozzanatával találkozunk regényeiben, mutatván azt, hogy Jókai ezzel a szinte minden müvéből kihangzó hangsúllyal szellemi életünk olyan vonásának látta a protestántizmust, melyhez ragaszkodnia kell, mert alkot, teremt és lelkeket formál. Ezzel azonban nem a felekezetiség elválasztó falát akarta magyar és magyar közé húzni. Regényírói munkásságában azt láttuk legjellemzőbbnek, hogy mintegy gyűjtőtükörként egy pontba, az önkényuralom magyarságának lelkébe vetítette a magyarság minden ragyogását, mert ez egységet és erőt jelentett a nehéz napok elviselésére és a jövőért való harcra. Ilyen egybefoglaló és nem elválasztó lelki tényező nála kálvinista hite is. Nem a hittételek embere, nála a vallás leglényegének belső átélése az igazi hit meglétének bizonyítéka s éppen itt emeli ki és teszi maga elé földi élete irányító tüzoszlopának a protestantizmus egyik jellegzetes összetevő elemét, a türelmességet. „Mit ér abban válogatni, — irja egy helyütt — hogy mit higyjünk és mit ne higyjünk? Mit ér az imádság jó tett nélkül? A puszta szótól senki sem üdvözül és tudatlansága miatt senki el nem kárhozik. Ezt tartsátok meg, hogy a hit szeretet nélkül megholt állat . . . Minden hit jó, csak megtartsátok s mindenki legyen tisztelettel a másé iránt!" Jókai emberi élete a szeretetben teljesedett ki, mert a vallásos meggyőződés esszenciális vonásának ezt a szerető türelmességet látta, melynek hatóereje nem a szétbontásban, hanem egy minden emberen és felekezeten felülálló lelki egység megteremtésében nyilvánul meg. Jókai, a magyarság örök és színes álmainak irója és Jókai, a kálvinista emberszerető ember, az igazi „homo humánus" — ez a kettős és mégis eggyéolvadt arc néz felénk müveinek pompázó lapjairól. Ez a kettősség az ő mindenkori mondanivalója számunkra. Az általa meglátott nemzeti és emberi álmok velünk való közlésére és elképzeltetésére hatalmas eszközzel áldotta meg a Gondviselés és ez az eszköz: stílusa. Ha az emberi relativizmus könnyelműen gördülő kerekén minden álma és eszméje, mint hatóerejét vesztett érték, a mult sötét semmijébe szaladna is, stílusa eleven erő marad mindaddig, mig magyarul irnak e földön. Prózaírói munkássága betetőzője annak a hosszú és küzdelmes fejlődésnek, mely a magyar irodalmi próza kiképződésének történetében a XVI. századi harcos protestáns prédikátorok írásaival indul meg. Nehéz volt ez az út, de Jókai stílusával végre teljes virágzásba