Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1923

I. Tisza István arcképe előtt. Az egyházkerület arcképleleplező ünnepélyén, 1923 május 30-án elmondta Kozma Andor egyházkerületi tanácsbiró

— 5 — Vértanuja is, „mert ennek így kellett lennie". Ő mondá. Ő, abban a rettentő, de mégis magasztos pillanatban, mikor testi szemei kihunytak és megnyiló lelki szeme közelebbről s jobban láthatott be Isten örök végzéseibe, mint mi, földi gyarlók láthatunk. Nem hiszem, hogy akkor Tisza István csak azt látta volna: mennyivel szebb és jobb megdicsőült szellemként az örök fényben élni, mint tovább vonszolni a testi életet szétdarabolt, csonka koldussá nyomorított, erkölcsi és anyagi romlás felé sodort szerencsétlen rab hazában s ott óhajtva várni — ki tudja, még meddig! — a szabadító halált. Tisza István bizonyára azt is látta, hogy a romlás időszakaiban a legjobbak vértanúsága amaz örök törvény szerint való, melynél fogva egykoron még Isten földre szállt fiának emberi sorsa is eleve megpecsételtetett. Áldozat nélkül, vértanú nélkül a romlásból nincs megváltás s nem volt és nem is lehet a jónak feltámadása soha. — Tisza István még bizonyára azt is látta, hogy eltiport igazságoknak, eltiport hazáknak és nemzeteknek csak akkor van örökre végük, ha nincs többé egyetlen nagy igaz ember sem, aki kész értük meghalni. Mi, könnyfátyolos földi szemeinkkel őt keresve, csak azt látjuk, hogy legjobb, legnagyobb emberünket rettenetes módon elveszítettük. Elveszítettük, holott ő a miénk volt. Sokszorosan a miénk. Miénk, mint magyaroké, — mert ő minden magyaré volt, valláskülönbség nélkül. Miénk, mint keresztyéneké, — mert ő minden keresztyéné volt, felekezeti különbség nélkül. Miénk, mint kálvinistáké, — mert ő minden kálvinistának hitben testvére, hitvallói buzgalomban pedig tündöklő példaadója volt. És mindezeken felül a miénk volt, különösen és egészen csók a miénk, ezé az egyházkerületé, mint ennek feledhetetlenül nagy világi főgondnoka. Mi, valóban, a mi fejünk koronáját, a mi legméltóbb büszkeségünket, nagyságáért csodált, jóságáért szeretett vezérlőnket vesztettük el benne. Mily fájdalmas éppen nekünk kimondani, hogy ennyire, ily közvetlenül a miénk volt és — elvesztettük! . . . Nem is úgy mondjuk, különösen nem is úgy értjük, mintha egyházkerületünknek szomorúan bár, de bele kellene törődnie az ő teljes elvesztésébe. Ebbe nem kell s nem is szabad beletörődnünk. Mert nem is vesztettük őt el egészen! Tisza István halhatatlan lelkéből olyan ihletést lehelt egyházkerületünk kormányzatába, mely maradandó. Ez, mint a pünkösdi tüzes nyelvek a tanítványokra, lelkükbe szállt mindazoknak, akik vele egyházkerületünkben együtt működtek. Ha csak méltóságos püspök urunkra vetjük tiszteletteljes tekintetünket s mellette nagyméltóságú világi elnöktársára, aki Tisza István leghívebb közéleti tanítványa és a főgondnoki széken méltó utóda, meghatottan és bizalommal érezzük, hogy egyházkerületünkben él még és élni fog Tisza István igaz, keresztyén szelleme. Hogy pedig a megdicsőült nagy szellem tovatűnt nemes földi alakjának legalább emlékét szintén megtartsuk a magunk és az utánunk következő