Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1923

I. Tisza István arcképe előtt. Az egyházkerület arcképleleplező ünnepélyén, 1923 május 30-án elmondta Kozma Andor egyházkerületi tanácsbiró

- 4 mert ez az elem a mi kálvinista keresztyén hitünknek az a tana, melyben mi minden egyéb szeretett keresztyén testvéreinktől különbözünk. Praedestinatio! . . . Szent borzalommal mondom ki ezt a nagy szót. Pedig, mi még a szó a fogalom óriási voltához képest! Nem vagyok rá méltó, hogy ezt a fogalmat fejtegessem; különösen itt nem, ahol annyian méltóbbak volnának erre, mint magam. Csupán hatását kisértem meg vázolni, az én megilletődött, laikus érzésem szerint. Ez az a tan, melytől mint tudatlan, tapasztalatlan gyermekek, mikor először halljuk, szinte visszadöbbenünk. És ez az a tan, mely nélkül mint tapasztalatokban és tudásban meggyarapodott férfiak nem tudnánk szilárdul megállni az élet kíméletlen forgatagában. Ez a tan nem óv minket eleve attól, hogy bele ne üssük érzékeny lelkünket a lépten-nyomon elénk tornyosuló, szörnyű emberi igazságtalanságok kegyetlenül kemény, éles kiszögelléseibe. De ez az a tan, mely mikor az elkerülhetetlen beleütközésektől lelkünk vérzik, fáj, sajog, lelkünkbe kiáltja, hogy ennek így kellett lennie, hogy e miatt kétségbeesni annyi, mint bűnbe esni s hogy az Istenben bizó keresztyén meddő jajgatás helyett bátran küzd az igazságtalanságok ellen s megy tovább rendeltetésének egyenes útján, mégha belehal is. — A praedestinatio az a tan, mely, amig félreértjük, a szabad akarat tagadásának látszik. És ez az a tan, melyet mikor megértünk, büszkén emeljük fel fejünket, mert érezzük, hogy csak most tudunk igazán szabadon akarni. A „mindig Isten kezében vagyunk" általános keresztyén tételnek vaskövetkezetes kiépítése ez a Mindenhatóban hivő ember egységes és teljes mindenség-rendszerévé. Múlt, jelen és jövő, élet és halál, üdv és kárhozat — minden benne van. Ám ez a „minden" mindig az örök egységes rendszer egyetlen urának, a Fiúban kijelentett Atyának, az igazságos, de irgalmas, megbocsátó jó Istennek kezében van. — Hajthatnók-e fejünket biztosabb nyugasztaló párnára, mint ebbe az atyai kézbe? . . . Óh 1 a praedestinatio nem a vaksors ádáz hatalmába való beletörődést hirdeti, hanem éppen ellenkezően azt tanítja, hogy vaksors nincs. Hogy ahol már a mi földi szemünk elvakul, mi nem útvesztettek leszünk, hanem ott is az útra, az igazságra és az életre találunk. Mert ott is és mindenütt mindent lát és minden teremtményére vigyáz az örök fényben ragyogó atyai szem : az Istené! Nem a praedestinatio tana tesz bennünket keresztyénekké; de ez a tan tesz bennünket elszántakká a magunk keresztjének bátran hordozására az élet minden Golgotáján. Ez az a tan, mely erősebb, mint a halál; ez az a tan, mely közülünk még a gyöngéket is edzi, — ez fejlesztette Tisza Istvánnak veleszületett nagy egyéni erejét a kálvinista erő legnagyobb magyar példájává. S minthogy az erő ő benne rendíthetetlen keresztyén pozitív hittel, minden keresztyén erénnyel, a legjobb magyar erkölcsökkel és tüneményes elmével egyesült: lett Tisza István hazánk leggyászosabb korszakában a nemzet legnagyobb fia és legdicsöbb vértanuja.