Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1922

I. Petőfi és Pápa. Irta s a főiskola 1923 március 15-iki emlékünnepén elmondotta Kozma Andor egyházker. tanácsbiró

— 5 — Ellenben a többi, kétségtelenül Pápán kelt tizenhat eredeti Petőfi-vers közül egyes részeiben szinte valamennyi, néhány pedig egészében is kivételesen nagy költői tehetségre vall. Mi több, ezekben már itt-ott azok az egészen egyéni eredeti Petőfi-hangok is megcsendülnek, amelyekhez hasonlón soha ezelőtt a világnak egyetlen költője sem énekelt s amelyeket sikeresen elutánozni soha azóta egyetlen petőfieskedő költő sem tudott. A kifejezetten egyéni Petőfi-hang kaphatta meg Bajzát a „Borozó" cimü versben, melyet Petőfi mint pápai diák küldött be neki s melyet ő ki is adott a szigorú kritikával szerkesztett Athenaeumban. Ez az első verse Petőfinek, mely nyomtatásban megjelent. Friss, eredeti hangján kivül ezért is epochális. Aki nem ír verset, el sem képzelheti, mily felemelő, buzdító, nagy esemény minden költő életében, ha első izben érdemesítik nyomdafestékre. S íme ez a nagy esemény Petőfit pápai diákkorában érte! A másik egészen egyéni hangú pápai Petőfi-vers a „Mi haszna hogy a csoroszlya" kezdetű igénytelen kis népdal. Nem volna magában véve nevezetes alkotás; de azzá lett azzal, hogy Petőfi ebben már mint pápai diák megtalálta azt az igazi egyszerű s igen könnyűnek látszó, de műköltők részére igen nehéz módot, melyen ő később annyi gyönyörű műnépdallal gazdagította nemcsak a magyar irodalmat, hanem magát a magyar népet is. A legnagyobb dicsőség, amit münépdal elérhet, hogy a nép gyanútlanul ajkára veszi, mintha azon termett volna. S hány Petőfi-vers csendül fel népdalúl a nép ajkán! ... De egy sem csendülne, ha az a pápai diák 1842-ben meg nem taláija önmagában is a magyar nép legszebb dalhangját, amely egyúttal mégis egyéni, eredeti Petőfi-hang. Hát még a „Felköszöntés", ez a szilaj, erőteljes, mohó, mámorszomjas pápai bordal! . . . Micsoda hatalommal tör ki ebben Petőfi egyénisége a maga legjellemzőbb, senki máshoz nem illő, merész eredeti hangján! Az utolsó strófa kihangzása, a remény éltetésére villámcsapásként következő elkeseredésének egetverő felsikoltása oly nagy költőt revelál már, amilyen Petőfi valóban lett. „Éljen a szív biztató vezére A varázsdalt pengető remény ; Éljen a menny, a pokol és minden, Minden éljen ... óh, csak vesszek én!" És ezt a grandiózus, örökbecsű remekét Petőfi Pápán irta 1842-ben. Bizonyságom arra, amit mondtam : hogy Petőfi már Pápán lett azzá az igazi Petőfivé, aki nagy, halhatatlan és annyira egyénien eredeti, hogy senki máshoz nem hasonlít s akihez ha más költő hasonlítani akar, legfeljebb karikatúrája lesz neki. Megkapóan kedves vonzó ellenképe ennek a nagy pápai versnek az egy évvel később 1843-ban, ugyancsak Pápán kelt „Barátimhoz" cimü. Ez viszont Petőfi egyéniségét nemes jókedvének gyönyörű ragyogásában tükrözi épp oly