Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1922
I. Petőfi és Pápa. Irta s a főiskola 1923 március 15-iki emlékünnepén elmondotta Kozma Andor egyházker. tanácsbiró
hiven, mint az előbbi szózatos elkeseredésében. Hanem ez a „Barátimhoz" cimü vers, hogy úgy mondjam, már csak posthumus pápai termés. Petőfi már nem lakott Pápán, mikor ezt irta, csak visszatért ide meglepetésszerűen, rövid látogatóba itt maradt barátaihoz. Mily irigylésre méltó tisztesség ezekre nézve, hogy olyan barát tartotta őket méltóknak hűségére és kedves megéneklésre, mint Petőfi! De még mennyivel nagyobb tisztesség fényében tündököl ki ebből a versből maga Petőfi, aki csodálatos nagy költő létére így tudta azokat a pápai diáktársait szeretni és becsülni. Az eddig méltattam négy pápai verset Petőfi maga, már elismert nagy költő korában is méltónak tartotta a nagy nyilvánosságra. Ez a maga különös egyéniségének helyes felismerésére és értékelésére vall. Maga is tudta, hogy az eredetiség az a legfőbb adománya, amellyel még kevésbbé tökéletes versei is megragadják a népi és nemzeti természetesség után epedő magyar olvasókat. A többi pápai verse hangban nem olyan különösen egyéni, nem annyira jellemzően petőfies; de azért egyet és pedig a „Két vándorM azok közül is már ő maga besorozott kiadandó gyűjteményébe. Alighanem azért éppen ezt, mert amellett, hogy szép vers, korrektül van megkomponálva és megirva is. Semmi botlás nincs benne, ami elárulná, hogy kezdő költő irta. Egyszerűen, szószaporítás nélkül, oly könnyen foly, akár az a patak, amelyről szó van benne. E tekintetben ugyan, a pápai képzőtársulat dicséretében részesült „Vándordalok" cimű szép, bús lyrai kettős dalocska is kifogástalan, de azért sem maga a költő, sam a képzőtársulat nem adta ki nyomtatásban. A „Szin és való" cimű románcot, mely Petőfi pápai fiatalos szerelmi csalódásából fakadt, melyet a képzőtársulat pályadíjjal tüntetett ki s Kozma Sándor, Petőfi diáktársa, az 1841/42. tanév záróünnepélyén el is szavalt, a képzőtársulat 1845-ben „Tavasz" zsebkönyvébe az ifjú költő-diák Homonnai álneve alatt felvette. Ez a vers sem méltatlan a nagy költőhöz, noha három külön részre osztását nem a művészi kompozíció, hanem csak a költőnek lyrai érzelmessége kivánta meg. De ami a mélyebb, nagyobb stílusú költői értékek feszengő, kifejezésre törekvő, vívódó, hol felragyogó, hol elhomályosodó érdekes hánykodását illeti, ennél a három, bájos, kerek egésznél jelentősebbeknek tartom a „Tavasz"-ban megjelent Petőfi-versek kettejét. Az egyik a Homonnai álnévvel jelzett „Tűnődés", a másik az „Ideál". Ha egyenetlenebbek, tán kezdetlegesebbek is, mint az a három s ha Petőfi nem is találta még meg ezekben sem a maga egészen egyéni, népiesen nemzeti, geniálisan magyaros hangját, de megtalálta már önmagában a fantáziát, az ábrándot, a rajongó epedést a szépért, a tiszta nemes költői hitet, mely a közönséges emberi való világból, az ő szavai szerint, „dicsőbb világokhoz ragadja". A „Tűnődés 8, ha itt-ott modoros kifejezések s ma már elvetett nyelvújítási szavak nem zavarnák lendületes menetét, nagy költőhöz méltó, igen szép vers volna. Milyen igaz ihletés mámora rebeg például ebben a strófájában:
