Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1916

I. Őfelsége I. Ferencz József emlékezete. Irta Faragó János

tel kellene meghajolnunk még akkor is, ha nem a mí koronás királyunkról, hanem bármely közönséges embertársunkról volna is szó, amint ugyanis egyik jelestink mondja: „Tisztelnünk kell az ősz fejeket az évekért, melyek fölöttük elvonultak s az évekért, melyek fölöttünk is elvonulnak!" A mi elhunyt, szeretett királyunk nemcsak a fölötte elvonuló évek sokasága miatt érdemel különös tiszteletet, hanem jellemének olyan kiváló vonásai miatt is, melyeket méltán állíthatunk oda követendő példa gyanánt hazánk jövendő reménysége, az ifjúság elé. Ezek közül most főleg kettő magaslik ki előttem: Istenben való erős hite és kötelességérzete. Ez a két, emberinek tetsző tulajdonság tette őt igazán királlyá s valóban méltóvá arra, hogy milliók fölött uralkodjék. Solon, a nagy görög bölcs azt mondja, hogy az az igazán boldog ember, aki látja gyermekeit fölnövekedni s megéri unokái fölsarjadását is. Ha ezt a mértéket alkalmazzuk rá, elhunyt királyunkat éppen nem számíthatjuk a boldog emberek közé, mert élete valóságos példája a görög világfölfogásnak az emberi élet sorsáról, amely szerint a nagy szerencsét csak nagy sorscsapások engesztelhetik ki; de boldognak nevezhetjük őt azért, mert Istenben való hitét, lelki egyensúlyát a legnagyobb csapások közt sem veszítette el s az én nézetem szerint ennél nagyobb boldogság emberre nézve nem képzelhető! Mikor egyetlen fiát, trónjának leendő örökösét, akihez nemzetünk is annyi sok szép reményt fűzött, elvesztette, olyan lelki rázkódtatáson ment keresztül, mint Szent István, mikor Imre herceg meghalt; de éppen azzal a nagy lélekkel viselte a rámért csapást, mint apostoli elődje. „Bensőmben megrendülve — úgy mond — alázatos-