Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1915

II. Izrael Mózes előtti vallásának nyomai. Irta Czeglédy Sándor

— 25 — eredetű kulturát és magukévá tegyenek egy rájuk nézve idegen pantheont. Az asszir-babylon kultura emlékeinek felkutatásával kapcsolatban azonban igen sok kultuszi kellék, oltárok, maccebák, templomok, istenképek, bámóthszentélyek kerülnek napfényre s az előázsiai kutatások közvetve és közvetlenül mind több világosságot derítenek a Mózes előtti ős-semita vallási világ emlékeire. Kétségtelen egyébként, hogy ezen kereteken túlmenőleg az általános vallástörténet is igen értékes adalékokat nyújthat tárgyunkra nézve, mert amint az emberiség legősibb vallásának mind jobban ritkuló nyomai felé előrehatolunk, a különböző népek vallásában' mind megegyezőbb vonásokra találunk s az az animismus, amely Izrael, valamint az ősi sémiták vallásának egyik legjellemzőbb vonása, lényegesen megvilágosodik más primitiv népek hasonnemü vallási képzeteiből. Az ó-szöv. vallás történetének kutatói manapság mindnyájan megegyeznek abban a nagy és általános elvben, hogy Izrael vallását a legősibb időktől fogva Jézusig egy, a világtörténelemben páratlan fejlődés foglalja együvé. Bármily természetesnek látszik is ez a nézet, sem az ó-szövetségi iratok szerkesztői, sem a keresztyén bibliai tudományosság nem állott ezen elv alapján egészen a legújabb időkig. A Pentateuchus lezárói és évszázadokon keresztül a bibliai tudományosság dogmaszerüleg ragaszkodott az ősmonotheismus feltevéséhez. A Genesis három forrása csak árnyalatokban tér el egymástól, mikor az izraelita vallás eredetéről van szó. Isten önkijelentése szerintük egykorú a világ teremtésével. Jahveh már az első emberpár előtt sem ismeretlen s a benne való hit a következő generációkban sem hal ki teljesen, hogy mózesi vallásalapítással, vagy a prófétizmussal bukkanjon fel újra Izraelben. Egyik generáció a másiknak adja tovább az egy Istenben való hitet. Minden generációban van egy-egy letéteményese az ősmonotheismusnak s voltaképpen nem Izrael választtatik el, hogy a Jahvehban való hitnek mind tökéletesebb képviselőjévé legyen, hanem a többi népek sülyednek mind jobban és jobban alá a bálványimádásba és polytheismusba. Isten az özönviz után Noéval, majd Ábrahámmal, Izsákkal és Jákóbbal újabb és újabb szövetséget köt s e pátriárkák alakjai után a monotheismus felé való fokozatos haladásról már csak azért sem lehet szó, mivel ők a monotheismus ideális magaslatán állanak, amelyhez viszonyítva csak óriási dekadenciaképen fogható fel a vallási állapotoknak az a képe, amellyel a Kanaán elfoglalását követő évszázadokban találkozunk. Nemcsak a Jahvehhit, de a vele kapcsolatban álló kultusz is ősrégi eredetű. Már Kain és Ábel is áldozatot mutat be Jahvehnak, az egyik a nyáj zsengéjéből, a másik a mezőnek terméséből (Gen 4

3 kk). Noé szerencsés menekvése után oltárt állít Jahvehnak s azon minden tiszta állatból és tiszta madárból áldozatot mutat be annak bizonyságáúl, hogy a kultuszi tisztaság és tisztátalanság eszméje is ősrégi eredetű. De Ábrahám, Izsák és Jákób halála után, akik igen emlékeztetnek bennünket a királyok korabeli izraeliták hitbeli eszményeire, sem szűnik meg az ősi monotheismus nyoma. Sajátságos tény azonban, hogy mindezen