Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1914

II. Tanulmányút Kisázsiába. Irta Fejes Zsigmond főgimn. tanár

- 13 Calycadnus) torkolata közelében, utunk tulajdonképpeni céljának, a „zord kilikiai" szandsákságnak székhelye. Ez volt utolsó kocsiutunk, mert a „Zord Kilikia" többi része kocsival nem járható. Ez a kétnapos kocsiút a tengerparton rettenetes hőségben, a régi nagy időknek, a hajdani római kulturának ' tömérdek emléke között vitt. Ott, ahol ma alig találunk egy-egy árva házacskát, ugyanazon a területen 10—12, néha igen nagy romváros mellett vezet útunk, korinthusi oszlopok, templomok, hatalmas vízvezeték-maradványok között. Legnevezetesebb ezek között a Pompeius által újjáépített Soloi-Pompeiopolis, amelynek legépebb maradványa a régi kikötőhöz vezető hatalmas korinthusi oszlopsor; azonkívül a még jóval nagyobb Corycus; 4—5 km. hosszan vezet itt a városromok közt az út, s a mintegy 15 kilométer hosszú, óriási vízvezeték, amely a hatalmas városnak jó vizet hozott a hegyek közül, néhol 3—4 emelet magasságban hidalja át, a semmeringi viaduktokhoz hasonló iveivel a karsztos völgyeket. Selefkében szerveztük további utunkat, fölfogadván 5 lovat és 3—4 embert melléjük. A lovak elsősorban teherhordásra voltak szánva, mert mint már említettem, a további út kocsival nem járható. Itt értesültünk a török távirati iroda hireiből az európai állapotokról. Augusztus 2-án este 10 órakor már Selefkében is kihirdették az általános mozgósítást! Haladnunk kellett utunkon tovább, — hiszen irányunk már visszafelé fordult, bár útunk főrésze, a „Zord Kilikia" tanulmányozása, most következett. Vissza se mehettünk Mersinába, hogy ott hajóra szálljunk; kocsit se igen kaptunk volna már, és az osztrák Lloyd hajókat, amelyeken még elutazhattunk volna, drótnélküli-távirati parancs hazarendelte. Tovább kellett mennünk; — de fölfogadott lovainkat besorozták a katonalovak közé, embereinknek be kellett vonulni! Bármint sajnálkoztak is a török hatóságok, nem tehettek másképpen. Meg kellett hát nyújtani egy nappal selefkei tartózkodásunkat. Vásároltunk három szamarat (ha ló nincs, a szamár is jó! — sőt én azt hiszem, itt ezen a vidéken még jobb, mint a ló); ezekhez később még két kibérelt öszvér is járult. Természetesen 2—3 emberünk állandóan volt. Ez volt a „karaván". Persze a szamarak, vagy öszvérek rossz fanyergére inkább csak olyankor ültünk fel, ha folyón kellett átgázolni. A „Zord Kilikia" belsejében csak egyetlen hidat találtunk, az is a római korból való. Miután tehát megnéztük még a Gök-Su deltáján Abduin Pasa birtokát, meglehetős kezdetleges mezőgazdaságát, gulyáját és tömérdek — gólyáját, s gazdatisztjének szives vendégbarátságát élveztük, — aug. 4-én kora reggel a „karaván" elindult. Selefkétől Ermenekig öt napig tartott az út, magas mészplatókon, erdőkön, mélyen bevágódott folyóvölgyeken át. Már ez a terület is igen-igen néptelen. Vagy valami útszéli „han" (olyan kis vendégfogadó-féle) mellett, vagy valami forrás közelében ütöttük föl éjjeli tanyánkat. A vizet nem nélkülözhettük; nekünk is sok kellett, de még sokkal több a szamarainknak I Az út legnagyobb része már itt is olyan területeken vitt át, ahol addig