Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1914

I. Dr. Bodola Gyula emlékezete. Irta és a pápai ref. templomban 1914 dec. 6-án tartott emlékünnepélyen elmondotta Faragó János főgimn. igazgató

— 7 — kötelességét teljesítette a legnagyobb buzgósággal, hanem a maga továbbképzésére is igen nagy gondot fordított. Egyik nagy szünidőt Berlinben töltötte, hogy német nyelvi ismereteit gyarapítsa. Nagy érdeklődéssel foglalkozott Petőfi pápai szereplésével. Utolsó dolgozata is erről szólt. Szinte predesztinálva volt a családi életre, melynek csendes boldogságát a szülői háznál volt alkalma látni és tapasztalni. Ez év junius 29-én megnősült. Elvette azt, akit igazán szeretett s akiről tudta, hogy őt is szereti: Szöllösy Emiliát. Az esküvő után elvitte feleségét oda, ahonnan az élet útjára kiindult: szülőihez. Itt töltötték napjaikat igazi boldogságban. De boldogságuknak nem örülhettek sokáig. Alig egy hónapra az esküvő után, a részleges mozgósításkor be kellett vonulnia ezredéhez, a székesfehérvári 17-ik honvéd gyalogezredhez. Egy darabig Székesfehérváron volt, majd az északi harctérre került. Tiz csatában vett részt, mig szeptember 24-én a harctéren szerzett súlyos betegség következtében a galicziai Komancán meghalt. Ott temették el bajtársai egy magas fa tövében, melynek levelei az ősszel már az ő frissen hantolt sírjára hullottak. Róla is elmondhatjuk: „A sziv, mely oly hőn dobogott hónáért, idegen földben porlad el; a fű, mely sirja fölött nő, idegen külsejü". Halálának hire mindjárt eljutott hozzánk; de nem adtunk annak hitelt, mig november elején bajtársainak gyászjelentése megerősítette a szomorú hirt. A hir megbizonyosodása mindnyájunkat gyászbaborított, akik összeköttetésben voltunk vele; a legnagyobb gyász mégis azoké, akik legközelebb álltak szivéhez: szülőié, testvéreié s korán özvegységre jutott feleségéé. Kimondhatatlan fájdalmuk enyhítésére a Perikies hires halotti beszédének szavait intézem hozzájuk: „Mély gyászotok mellett tartsátok szerencsének, hogy neki a legszebb halál, nektek pedig a legtiszteletreméltóbb gyász jutott osztályrészül. Tudom, hogy nehéz titeket erről meggyőzni, kiket a mások boldogsága ismét és ismét emlékeztetni fog arra, aminek egykor örültetek, mert valódi bánatot nem a soha nem izlelt javaktól való megfosztás, hanem a megszokott örömök elvesztése okoz". Tűrjétek erős lélekkel a nagy veszteséget s nyújtson enyhülést az a tudat, hogy gyászotokban mi is osztozunk: az elhunytnak