Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1913

II. Jézus kijelentése Istenről. Irta Pongrácz József theol. akad. tanár

— 38 — bántatlanul örvend, amikor egyáltalán nem lehetett tapasztalni az Úr szavainak igazságát: „Én vagyok a Úr, aki kegyelmet, Ítéletet és igazságot gyakorlok a földön" (Jer. 9

2

4), amikor úgy tünt fel a kételkedő emberi sziv előtt, hogy Isten egyáltalán nem törődik vele, hogy bizonyos közömbösséggel nézi a bűnt, mely szabadon jár-kel, amikor csapás csapás után éri a nemzetet és nincs reménysugár sehol: akkor hangzott föl a próféta lelkéből, a titkos mélységekből a szó: „mert én tudom az én gondolataimat, amelyeket én felőletek gondolok — azt mondja az Úr; békességnek és nem háborúságnak gondolata, hogy kívánatos véget adjak néktek . . . kerestek engem és megtaláltok, mert teljes szivetekből kerestek engem" (Jer. 29

u, 1

3). A próféták még a legbántóbb egyéni vagy nemzeti csapások közepette is láttak valamit, ami nem engedte őket elcsüggedni. A látszat ellenére is bíztak Jehovában és hittek benne a sötétség minden árnyéka mellett is, mint világosságban. Hittek Isten országákan, amikor a bolond nem mondhatja többé szivében: „nincs Isten", mert Jehova nyíltan megbizonyítja magát azáltal, hogy eltörli mindazokat az anomáliákat, melyek oly sokáig kétségessé tették az Ő mindenhatóságát és hogy Benne bízni érdemes. Izrael alapmeggyőződése Istenről az volt, hogy Isten Izraelt kiválasztotta és hogy amint az Egyptomból való megszabadulás alatt sasszárnyakon hordozta őket, úgy a szövetség megtartásának föltétele mellett, ezután is Izrael lesz a legkedvesebb előtte valamennyi nép közt (2 Mózes 19

3_

G). Lapokon keresztül lehetne idézni az ezt bizonyító kijelentéseket, melyekből mindből kitűnik, hogy az igazi ó-testamentomi álláspont az, hogy nem kell félnünk semmitől, mert semmi olyat nem enged Jehova a hívővel megtörténni, amitől annak félni érdemes lenne. Isten jelleme, melyet megismert a hivő nemzete és saját élete történetéből, följogosítja őt arra, hogy így higyjen Istenben. Isten nemcsak hajlandó híveit minden gonosztól megvédelmezni, de hajlandó meg is dicsőíteni az Ö nevét. Gondoljunk a 72. zsoltárból elénk táruló festményre, melyet joggal tekinthetünk ugy, mint a messiási kor megvalósulásának rajzát. A zsoltáros merész hite feljogosítottnak érzi magát, hogy nemzetének és királyának jövőjét ilyen ragyogó színekben lássa. Semmi sincs a valóságban, ami bizonyítaná, hogy ez így fog lenni,

1 legalább is mi a nemzetek dicsőségét másként képzeljük el és abban a korban is másként képzelték el, a katonaság, a nagy szám, a vagyon és államférfiúi bölcsesség voltak a világ támaszai akkor is. Csakhogy a zsoltáros tudja, hogy Izrael Jehova népe és hite szerint semminek sincs igazi hatalma, ereje, egyedül Istennek: „áldott az Ur Isten, Izraelnek Istene, aki csudadolgokat cselekszik egyedül" (Zsolt. 72

1

8). 1 Minden hitnek ez a sajátsága. „A hit a lélek merése, hogy tovább megy, mint amennyire láthat." „(A hitben)... a még eddig ki nem próbált a dicsőséges." „A hit a lélek repülése otthonába, mely az Atya kebelében van." Clarke W. N.: The Christian Doctrine of God. Edinburgh, 1909. 467., 469. 1.