Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1913

I. Dr. Antal Gábor. Irta dr. Antal Géza, theol. akad. tanár, orsz. képviselő

- 28 ­csak akkor, amikor duzzadó életereje szinte tobzódott az erőfeszítésben, az alkotásban, a kormányzásnak készakarvást kikeresett legnehezebb feladatai megoldásában, hanem hü volt akkor is, mikor összetört teste kíntól gyötörtén alig birta saját súlyát, ám ő azért szakadatlanul vette magára az új meg új terheket, gondokat, kötelességeket; hű volt abban is, hogy eszményeit barát­ság kedvéért el nem árulta, de abban is, hogy eszményeinek szolgálata köz­ben barátokat tudott szerezni és azokat meg tudta tartani. Igaz ember volt: nyílt, őszinte, vidám és bizakodó. Mikor a legnagyobb diplomata akart lenni, a szive akkor is átlátszó volt, csak a tervei nem; pedig neki egyetlen egy programmja, terve volt: építeni az ő gyülekezetét. Mintha ő és az anyaszent­egyház egy dolog lettek volna: magára nem gondolt, magával nem törődött, mert egész lelkével az eklézsián csüngött; az volt az ő öröme, jutalma, szen­vedélye, életprogrammja és szórakozása, — az volt az ő egész élete. Valami misztikus szerelemmel csüngött az ő lelki menyasszonyán; de ez a „dilectio sacra" nem volt a középkori papok rajongása, hanem gond, munka, törődés, áldozat, szóval egy józan, erős férfiélet minden szellemi javainak buzgó, örvendetes, szinte vidám odaáldozása. És nagy volt; nemcsak akkor, mikor harcolni kellett, hanem akkor is, mikor meg kellett bocsátani; nemcsak akkor, mikor sebeket kellett osztogatni, hanem mikor elszenvedni kellett azokat. Nagy volt a mások szeretésében és nagy lőn mások szivében is. Egyházkerülete történetében fényes lapok fogják megörökíteni azt a két évtizedet, amely alatt ő volt a vezér — maga egy egész tábor; — az egyetemes egyház hálásan fog megemlékezni azokról a kiváló szolgálatokról, amelyekkel nem egyszer az egész magyar protestantizmus egyházpolitikájára irányító befolyást gyakorolt, gyülekezete áldani fogja a hű pásztor nevét, a magyar közélet tiszteletben fogja tartani egyik legnemesebb egyéniségét, — mi nem felejtjük el azt az erős, gyöngéd kezet, amely társaságunk hajócskáját olyan biztosan kormá­nyozta. Talán túlságos nyugalommal néztük az eget, őt tudván a kormány­rúdnál; de ez is csak azt bizonyítja, hogy nagyon erősnek tartottuk őt. Ő nem csalt meg, csak az, ami benne földi; hamarabb összeroskadt, mintsem gon­doltuk volna. Elnöktársa ilyen mélyen zengő szavakban intett bucsut neki: „Kerestük a kórt, szenved-e. Ki tudta? Láttuk, de ő nem mutatta, tudtuk, de ő dolgozott tovább olyan munkakedvvel, amely egy fiatalember bájával ru­házta fel. Ha csodálatos gyengédséggel esett az emberre tekintete, szinte kér­deztük magunktól, vájjon nem a távozó barát bucsutekintete-e ? De nem le­hetett semmiből következtetni, hogy távozó ember. Soha még oly munkaerő­ben nem volt, mint a legutóbbi időben. Testi szenvedés nem tudta megtörni és nem mutatta soha, hogy szenved. Ha azok, akik körülvettük őt, aggódva gondoltunk is a közeli búcsúra, mégis azzal a metsző fájdalommal kisértük sírjához, amellyel a fiatalon elhunyt kedveseinket temetjük." Legyen emlékezete áldott és fordítsa a Mindenható azt a missziót, amelynek szentelte magát, mi reánk. Áldott emlékezete!

Next

/
Thumbnails
Contents