Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1912

I. Czike Lajos főiskolai gondnok jubileuma. Pápa, 1913 ápr. 17

— 7 — déséből felemelkedjék; és ha a múltra visszatekintek, azt látom, hogy lelkésztársaim között a lelkészi hivatalnak terheit 50 éven túl nagyon kevesen, a még nagyobb fontosságú és nagy felelősséggel járó főisk. gondnoki hivatal terheit pedig 20 éven túl előttem még senki sem hordozta. Mégis, hogy a lefolyt, több mint félszázad alatt a munkában, kötelességeim lelkiismeretes teljesítésében, életerőm elveszítve össze nem roskadtam és hogy a gondjaimra bizott kulturális intézetek azon magaslatról, hova elődeim által emeltettek, alá nem szállottak, de mindezideig a más intézetekkel való nemes versenyben az elsők között fényeskedtek: mindez nem az én érdemem és mindezt nem nekem, hanem elsősorban és mindenek felett a végtelen jóságú Isten kegyelmének, édes atyai szeretetének és gondviselésének, azután pedig ezen kulturális intézetek fejlesztését és előmenetelét velem együtt munkáló hivatalos közegek buzgó és lelkiismeretes működése eredményének lehet és kell tulajdonítani. Mert ha Isten kegyelme, segedelme és gondviselése velünk nincs, ha a velem együtt működő hivatalos közegek nem segítenek, nem támogatnak a nagy és nehéz munkában és ha mindnyájan együtt, összetartva, ezen intézetek iránt lelkesedve nem küzdünk, hanem egyedül magunkra hagyatunk: könnyen úgy járhattunk volna én és a velem együtt ezen intézetek céljaiért küzdők, mint járt az a hadvezér, aki a sereg élén lelkesedve rohanta meg az ellenséget s midőn a csatasorok közé ért, akkor vette észre, hogy magára maradt, a sereg nem követte és az ellenségtől elfogatva, a csatát elvesztette. Ugyanazért mindenek előtt Istenre gondolva, nemcsak én, hanem mindnyájan, kik ezen intézetek érdekeiért működtünk, ajkunkra vehetjük a Zsoltárok Írójának eme szavait: „Nem nekünk Uram, nem nekünk engedd, hanem a te szent nevednek adjad a te irgalmasságodért a dicsőséget". Tehát ha van érdem — az nem enyém; mert Isten dicsőíti meg az ő erejét mindnyájunk erőtlenségében. De nem érdemeltem meg ily nagymérvű megtiszteltetést és érdemesítést azért sem, mert ha egyházi, iskolai közügyek szolgálatában több mint félszázados működésem ideje alatt hiven s lelkiismeretesen teljesítettem azokat, melyeket a törvény és hivatalos esküm parancsoltak, ez még magában nem szolgál érdemül; — hiszen Pál apostol eléggé értésünkre adta ezen szavaiban: „Hacsak azokat teljesítettétek, amelyek néktek parancsoltatnak, akkor haszontalan szolgák vagytok s nincs nektek semmi érdemetek", — már pedig én — és ezt szégyenkezve kell beismernem és vallanom — azon sokféle és nagyon fontos más irányú hivatalokban és megbízatásokban elém szabott kötelességeknek a teljesítése miatt, melyekkel a főt. egyházkerület és a gyülekezetek bizalma, talán erőm és tehetségeim túlbecsülésével elhalmozott s főleg, már előrehaladott életkorom miatt, nem cselekedhettem többet, mint amit parancsoltak s ami kötelességemben állott. Tehát ezért sincs, vagy nagyon csekély az én érdemem. És fokozza meghatottságomat, Mélyen tisztelt Közgyűlés, a megtiszteltetés és érdemesítés azon kiváló módja és mérve, melyekben ezek nyilvánulnak. A régebbi időben és sok helyütt korunkban is — nemcsak a polgári,