Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1911

I. Gelléri Szabó János emlékezete. Emlékbeszéd. Az 1911 nov. 26-án Budapesten tartott emlékünnepélyen mondotta dr. Antal Géza theol. akad. tanár, orsz. képviselő

— 20 — nának tulajdonosává a fővárost tegye. Itt is első sorban a szülői gondozásban nem részesülő gyermekekre, tehát azokra gondolt, kik, ha a társadalom nem törődik velők, arra nézve elvesznek és azt óhajtja, hogy ezek gondoztassanak, hasznos munkára taníttassanak és a jó erkölcs útjára vezettessenek. Ha pedig ilyenre már a fővárosnak szüksége nem volna, mert más uton gondoskodott volna az elzüllött gyermekek gondozásáról, fordíttassék alapítványa egy újonnan nyitandó népligetre, parkra. Erre a fővárosnak, mint a megboldogult irja, nagy szüksége van. Módot kell nyújtani a főváros szegényebb munkásosztályainak, hogy pihenő idejüket tiszta levegőben, árnyas helyen tölthessék el. Ez az intézkedés épúgy tanúskodik a főváros valódi szükségleteinek helyes felfogásáról, mint arról a nagy szeretetről, mellyel Gelléri Szabó János a szabad természet és annak legszebb ékessége : a fák iránt viseltetett. Ugyanez az érzés vezette tollát akkor, mikor másik nagy alapítványát, az államnak hagyott 400 ezer koronát egyrészt az emberi kultura munkásainak, érdemes tanítók és tanulóknak ösztöndíjakkal jutalmazására, másrészt a kertészet és gyümölcstermelés emelésére rendeli fordíttatni. Érzi mindkét tekintetben a sok hiányt és különösen azt, hogy a magyar hazafiság és nemzetiség érdekében még mindig nem történik annyi, amennyinek államfenntartó nemzetünk érdekében történni kellene és a magyar föld kihasználásában sincs meg az az eredmény, amelyet elérni lehetne, ha hazánk áldott földje okszerű müvelésben és különösen a legszebb művelési ág: a kertészet és gyümölcsészet terén minél intenzivebb müvelésben részesülne. Amott az enyhet adó park, itt a jövedelmet adó gyümölcsfák, de mindkét esetben a természet a maga legszebb produktumaiban az, ami a szivét eltölti. Gelléri Szabó János nagyon szerette a természetet. Gyengéd, költői lelkületével el tudott gyönyörködni egy-egy kis virágban és ha ennek színpompáját látta, akárhányszor fejtegette kisérői előtt az isteni bölcsességet, mely az igénytelen kis virágban is megdicsőíti magát, egészen abban a szellemben, ahogy azt a XVIII. század fizikó-theológusai fejtegetni szokták. A szegfűt, főleg a piros szegfűt, kedvenc virágát még élete utolsó éveiben is szerette gomblyukában hordani és asztalánál is szivesen látta, ha ebéd közben szemeit egy-egy szebb virágcsokron gyönyörködtethette.