Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1910

II. Cicero életfilozófiája. Székfoglaló értekezés. Irta s az 1910 szeptember 5-én tartott évmegnyitó ünnepélyen felolvasta Sándor Pál főgimn. tanár

— 50 — Míg az előbbi két könyvben a tisztességesről és a hasznosról szóló fejtegetéseiben majd a peripatetikusok, majd az epikureiusok ellen harcol, addig itt csak a Panaetius tanaival megegyező bölcseleti elveit fejti ki. A harmadik könyv a tisztességesnek és hasznosnak egymásközt való harcát tárgyalja. Panaetius ezt a kérdést csak érintette, de nem fejtette ki. Cicero tehát egyedül — nostro Marté — fog hozzá e kérdés tárgyalásához és az egész könyvön át hosszadalmasan bizonyítja Regulus esetével, hogy a tisztességes és hasznos egymással igazi ellentétben sohasem állhatnak, egymással sohasem harcolhatnak. Az ellentét, a harc látszólag meg van ugyan, de tényleg nincs. Mert Cicero szerint: „nunquam possit utilitas cum honesto pugnare". (III. 2. 9.) Harc csak Epikuros véleménye szerint lehetséges, mellyel Cicero nem ért egyet. Ennélfogva Cicero a stoikusok ezen szabályából: „naturae convenienter vivere" — ezzel a következtetéssel: „id est cum virtute congruere" — felállítja a következő végső regulát: „Minden, ami tisztességes, hasznos is; mert semmisem lehet hasznos, ami nem tisztességes". (III. 4. 20.) Minthogy pedig a tisztességes egy a díszessel, ebből következik, hogy: „ubi turpitudo est, ibi utilitas non esse potest". (III. 8. 35.) Ezt a bizonyosnak vett állítást a következő ingatag szillogizmussal is bizonyítja: „Ami tisztességes, az vagy. magában jó, vagy legfőbb jó; ami pedig jó, az bizonyára hasznos is; ennélfogva ami tisztességes, az hasznos is". (III. 8.) A következtetés erőszakos, ingatag, mert Cicero olyanokkal bizonyít, amely tételek maguk is bizonyításra szorulnak. Ez a tétel „quod bonum, id certe utile" nem lehet érv, mert nincs bebizonyítva. Cicero tehát ennél a következtetésnél a „petitio principii" hibájába esik. Egyébiránt még reális szempontból sem állhat meg ez a tétel, mert a valóságban sok hasznos dolog van, ami legkevésbbé sem tisztességes és viszont sok tisztességes dolog van, ami egy cseppet sem hasznos. Cicero itt is megtalálja a kivezető útat, mert azt mondja, hogy az ilyen tisztességes csak látszik hasznosnak, de valójában nem az. Nagy baj az, mondja Cicero, hogy a hasznosság látszata az államban igen sokszor csábít bűnre. Itt hivatkozik Corinthus lerombolására, mely a rómaiak előtt hasznosnak látszott, valójában pedig igen káros cselekedet volt. (III. 11. 46.) Tehát az a kötelességünk Cicero véleménye szerint, hogy ne ragadtassuk el magunkat vágyaink által, hanem a látszólagos és óhajtott hasznost megvetve, csak az ész szavát, csak az értelein tanácsát kövessük, mert ez az Istennek legnagyobb ajándéka az emberek számára. Ha lelkünk sugallatára cselekszünk, nem fogunk vétkezni sem az Isten, sem az emberek ellen. Ezért kívánja Cicero, hogy a hasznost a tisztességessel kell irányozni (honestate derigenda utilitas).