Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1910

II. Cicero életfilozófiája. Székfoglaló értekezés. Irta s az 1910 szeptember 5-én tartott évmegnyitó ünnepélyen felolvasta Sándor Pál főgimn. tanár

— 46 — ségét rosszakarat és csalás által szerzi magának, igaz dicséretet nem nyer; mert semmi sem lehet tisztességes, ami nélkülözi az igazságot". (I. 19. 62.) A stoikusok fentebbi meghatározásában tetszik Cicerónak a „küzdő" (propugnans) kifejezés, mert nagyon hasonlít az ő praktikus gondolkodásmódjához. Ugyanis maga mondja kissé alább, hogy az igazi lelki nagyság tettekben nyilvánul. Lelki bátorság két dologban tűnik ki: 1. ha csak azt tartjuk jónak, ami tisztességes; 2. ha minden lelki izgalomtól mentesek vagyunk. (I. 20. 67.) Ez a tétel az, mellyel Cicero a peripatetikusok azon tanát, miszerint az indulatok, mint az emberi lélek jelenségei, megengedhetők a bátorságnál, — eltörli; sőt harcol is e tan ellen, mert csak a pathos reductiója mellett vagyunk képesek az erények valódi gyakorlására. Mig ellenben a peripatetikusok azt tanították, hogy minél kevésbbé vagyunk indulatok nélkül, annál kevésbbé lehetünk tisztességesek. Cicero és a stoikusok ezt a tantételt nem fogadták el, mert a bölcs embernek indulat és szenvedély (Ilád-rj) nélkül valónak kell lenni és megfordítva: csak az lehet bölcs, aki indulat és szenvedély nélkül van. Főleg az államférfiútól követeli meg Cicero, hogy lelki zavarok, lelki emóciók nélkül való legyen. „Kívánatos — úgymond —, hogy azok, kik az állam élén vannak, hasonmásai legyenek a törvényeknek, melyek a bűn büntetésére nem haragból, hanem méltányosságból hozattak." (1. 25. 89.) A szenvedély okozhat legtöbb kárt az államnak. Hogy mily mélyen látta Cicero ennek az állításnak igazságát, lépten-nyomon tapasztalhatjuk a mai államok életében is. A háborúról, is azt tartja, hogy csak akkor van értelme, ha az általános nyugalom és béke érdekében viselik. Ezt a gondolatot fejezik ki az I. könyv 22—25. fejezetei is. Az első könyv hátralevő részében mindvégig a peripatetikusoknak fentebb említett tana ellen harcol, mivel az erények negyedik faja, az önmérséklet az, melyet a peripatetikusok nem tartottak a bölcseség elengedhetetlen kellékének. Cicerónak itt nyílik alkalma, hogy az önmérséklet, szerénység, a lelki nyugalom s ezekhez hasonló erényeket tetszése szerint fejtegesse. E részben első sorban a díszről, méltóságról szól, melynek lényege egy a tisztességessel. A dísz illik az emberhez; ami illik, tisztességes és ami tisztességes, illik is. Ez a tétel általában alkalmazható a tettekre is, mert minden jogos cselekedet díszes, ellenben minden jogtalan tett amennyire rút, annyira dísztelen is. (I. 27. 94.) Tehát a jogos, illő, tisztességes, díszes fogalmak különösen konzekvens fogalmak, valamint ezeknek negatívumai is. A díszest így határozza meg Cicero: „díszes az, ha az ember azon kiválósága által tűnik ki, melyben természete a többi élő lényekétől külömbözik". (I. 27. 94.) Természetes, hogy itt Cicero semmi szín alatt sem érthette az indulatokat.