Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1910

II. Cicero életfilozófiája. Székfoglaló értekezés. Irta s az 1910 szeptember 5-én tartott évmegnyitó ünnepélyen felolvasta Sándor Pál főgimn. tanár

— 42 — Ugyanis a stoikusok megállapítják a morált, a morális szabályokat, melyet a bölcsnek követnie kell. Cicero nem elégszik meg az erkölcsi szabályok egyszerű elfogadásával, hanem a bölcsekre alkalmazott szabályokat úgy alakítja, hogy azok a mindennapi életre, a nem bölcs emberekre is alkalmazhatók legyenek. így válik Cicero erkölcstana praktikus erkölcstanná. A praktikus erkölcstanban már nem az a fő, hogy mit mond a morális regula, hanem az, hogy mint emberek és polgárok mit tartozunk tenni? Hogy tartozunk élni? Ebből következik, amit egyébiránt könnyen beláthatunk, hogy ezáltal a stoikusoknak túlszigorú regulái az élet ezerféle dolga és követelésével szemben annyira elvesztik szigorúságukat, annyira enyhülnek, hogy e regulák összesége utoljára már nem is erkölcstan, hanem csak olyan disciplina marad, mely a praktikus életet praktikus szabályokkal látja el. Ez Cicero ethikájának a képe, úgy amint a „De officiis" c.. művében található. Cicero itt abból a nagy gondolatból indul ki, hogy mi végre születtünk? A feleletet a stoikusok tanaiban találja meg, akiknek a tanítása szerint a legfőbb jó: a természet törvényeivel összhangzóan élni, — „naturae convenienter vivere". Minthogy tehát ez a legfőbb jó, ez egyszersmind a legfőbb kötelesség is! Ebből láthatjuk, hogy a legfőbb jó keresete a kötelességekkel van összefüggésben. A kötelességnek formai meghatározását Cicero sem adja; ámbár, mikor a kötelességek meghatározásához, definíciójához jut, azt mondja, hogy csodálkozik azon, hogy azt mestere, Panaetius elmulasztotta. „Pedig — irja egy helyt Cicero (De off. I. 27.) — minden dologról való fogalmunknak, melyet ész által fogunk fel, a definitióból kell kiindulnia." S így Cicero ugyanazon mulasztást veti mestere szemére, amelybe maga is beleesett. A kötelesség Cicero tanítása szerint kettős: 1. vonatkozhatik a legfőbb jóra; 2. vonatkozhatik a praktikus élet alkalmatosságaira. Ebből az következik, hogy azt kell cselekednünk, ami a legfőbb jóra vezet. Mi az tehát, ami bennünket a legfőbb jóra vezethet? Az erények (virtutes). Ennélfogva a legfőbb jó az erények gyakorlása, mert az embernek a legfőbb kötelessége nem a szemlélődés — miként Epikuros tanítja —, hanem a cselekvés. „Agere considerate pluris est, quam cogitare prudenter" — mondja Cicero (I. 44.). Cselekedeteinket nem elég becsületesre és hasznosra osztani, mert a hasznos is lehet még hasznosabb, a becsületes is lehet még becsületesebb. Ez az érvelés is mutatja Cicero praktikus gondolkozását és világot vet müvének praktikus céljára. Ez pedig őt gyakran következetlenségre ragadja és a stoikusokkal gyakori vitába keveri. Cicero tehát két szempontból vitatkozik: a becsületes és a hasznos szempontjából. Az embert az állattól lelki tevékenységei különböztetik meg. Minthogy pedig ez a különbség úgy a gondolkodásban, mint az ítéletalkotásban meg