Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1910

II. Cicero életfilozófiája. Székfoglaló értekezés. Irta s az 1910 szeptember 5-én tartott évmegnyitó ünnepélyen felolvasta Sándor Pál főgimn. tanár

- 36 — ami az ő jellemük képe: szabályok az ember cselekedeteire, a jóra, a helyesre s mindazokra a dolgokra, melyek az embert a boldogság eléréséhez segítik. Ennélfogva a rómaiak a bölcsészetet nem magáért a tudományért művelték, hanem azért a gyakorlati célért, hogy az a boldogsághoz juttasson. Vagyis a római bölcsészet nem öncél, csak mód és eszköz volt a boldogság és dicsőség elérésére. Tehát ha valaki a boldog élet eléréséhez szükséges szabályokat, föltételeket megismerte s azokat alkalmazni is tudta, az az ő szemükben bölcs volt. Ebből a rövid ismertetésből is kitűnik, hogy a római bölcsészet különösen a stoikus és epikureikus tanok hatásán épült, azok hatása alatt fejlődött; nemcsak azért, mivel ez a rómaiak gyakorlatias természetének leginkább megfelelt, hanem mivel épen ezeknek a tanoknak hirdetői teremtették meg Rómában azt a filozófiát, amely Cicero felfogásában és tanaiban egész különlegesen és praktikusan fejlődött ki. Maga Cicero csak élete utolsó éveiben, különösen pedig az utolsó három évben művelte a filozófiát. Annyi bizonyos, hogy Cicero ifjú korában is szerette a bölcsészetet. Bölcsészeti tanulmányait Athenaeben és Rhoduson végezte, hol kora leghíresebb bölcsészeitől nyert oktatást. Előbb az epikureikus Phaedrust és az akadémikus Philot hallgatta. A stoikus tanokat Diodotos ismertette meg vele. Később az akadémikus Antiochusnak és az epikureikus Zénónak a hallgatója volt; a stoikus Posidoniussal pedig állandó összeköttetésben állott. Hogy Cicero mennyire hatása alatt állott a filozófiai tanoknak, azt filozófiai irataiban tett kijelentésein és tanításaiban kifejtett elvein kivül legjobban bizonyítja, hogy nemcsak fiát, Marcust, hanem még leányát, Tulliát is filozófusnak akarta nevelni. Marcus nem érzett hajlandóságot a filozófiához, Tullia pedig korán meghalt, ennélfogva Cicerónak minden reménye és terve füstbe ment. Ö maga azonban később is annyi szeretettel csüngött a bölcsészeten, hogy egy különálló bölcsészeti irány, az u n. eklektikus irány megteremtésével korának legnagyobb latin filozófusa lett. Bölcsészeti tanainak leírásához csak öreg korában, élete utolsó évében fogott hozzá, mikor már a nyilvános szereplés színpadáról leszorították azok a nagy politikai események, melyek a már békésebb természetű, alkudozásra kész, de a lényegesen változott viszonyokkal eléggé számolni nem tudó Cicerót végleg magányába kényszerítették, hogy felvevén tollát, az élet problémáiról filozofáljon. Tudjuk, hogy a polgárháború fölbontotta Cicero és Caesar közt a barátságot, E háború volt oka száműzetésének is. A háború kitörésekor Cicero habozott ugyan egy darabig, végre — barátai ösztönzésére — mégis Pompeius táborába ment. De a szerencsétlen kimenetelű pharsalusi ütközet után Brundisiumba sietett, hogy alávesse magát a győzedelmes Caesar parancsának. (Cic. Ad Att. VII. 7.)