Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1909

II. A nemzeti elem az Árpádok művelődésében és iskolázásában. Irta Acsay Ferenc

— 41 — Említsem-e Sz.-Gellért legendájának ama bájos sorait, melyekben a magyar nótának legrégibb emléke maradt fenn?

1 Említsem-e Erdősi Sylvester János büszke nyilatkozatát, a Pázmányok és Bornemisszák századában e tüneményszerű Ítéletét? ki a magyar nép éleselmüségét csodálja a virágénekekben, — „a magyar poézisben". Hogy e költészetnek nem maradtak reánk emlékei, azzal nem lehet bizonyítanunk, hogy talán nem is voltak. Középkori krónikásaink, akik rendesen papok voltak, bár nem rokonszenveztek a pogányság szellemi műveltségének emlékeivel, mégis tanúskodnak róluk.

2 Igaz, hogy ők, a tanult férfiak lenézték a nemzet regőseit. Talán papi világnézetök nem kedvezett a világi fölfogásnak. Lehetőleg kurtán, és mintegy mellékesen végeznek velük s költői szépségük nem ragadja meg őket. Nem érzik a monda báját. Történeti igazságot keresnek benne. És ahol ez véleményük szerint hiányzik, ahol naiv kritikájuk mesésnek találja: elhallgatják. Mert azt hiszik, hogy — „illetlen volna ily nemes nemzethez (minő a magyar), ha eredetét és dicső tetteit a pór nép hamis meséiből, vagy a regősök csácsogó énekeiből mintegy álomban hallgatná". Hiszen ők a „históriák világos előadásából akarnak meríteni"/

5 Amely nemzet ősköltészetének ennyi biztos, bár negativ emlékét látjuk, annak nyelve sem lehetett műveletlen. Nem, még kevéssé fejlődött sem. És valóban a magyarok nyelve, úgymond Toldy — „a régi magyarok értelmiségének legszólóbb emléke . . . , mely ősformákban gazdagabb volt a mainál . . . , s oly becses alaptőkéjét hozta magával a gyökereknek még lélektani képzetekre, s elvont fogalmakra is, s ezzel olyan eleven képzékenységet párosított, hogy azon népnek, mely magának ily nyelvet teremtett, bármilyen név alatt, szükségkép jelentős multat s nem közönséges szellemi szükségeket, sőt egy rég elsülyedt műveltségi időszakot kell tulajdonítanunk".

1 Már pedig nincs semmi egyéb, mi annyira biztosan tudna vezetni bennünket az őstörténetben, mint a nyelv, ha ezt a megfelelő tudományos készültséggel használjuk föl. Az egész nemzet műveltségének, lelkületének a kifejezője; rája nyomja bélyegét az erkölcsi élet is. „Én a nyelvet olyan tükörnek tekintem, — 1 Bodnár Zs., e. m. I. 23. 1.; Szabó K„ Emlékiratok a magy. ker. első száz. 1. 4, 75. II.; Lánczy Gyula, Magyarság az Árp. korában; Beöthy, Képes irod. tört. I. k. Horváth Cyrill, Egyetemes Phil. Közi. 1910 5. füzet. 2 Anonymus, Prologos, 25., 42. ff. y Bodnár Zs., i. m. I. 33. 1., Anonymus, Prologos, 25., 57., 42. ff.; Ipolyi A., Magyar mythologia. Budapest, 1854. 168. 1. 4 Új Magyar Muz. 1850.—51. 44. I., Kerékgyártó, i. m. 1. 409. 1., Bohus Rezső, A szellemi műv. áll. Magyarorsz. az Árp. korszak. Budapest, 1876. 7. 1. Nem hiába mondja Szalay L., hogy a magyar nyelv — „lényegében, belalkatára nézve a tizedik században már nem különbözött a jelentől, sőt ifjúsága teljében talán még több formákkal birt, mint mostanság. E nyelvnek izmaiból és idegeiből kicsillámlik egy fényes kor, melyet e nemzet élt, mielőtt tetteit az ő nevére jegyezte volna fel a tudomány". 1. m. I. 61. 1. Idézve Franki V. A magyar nemzet műv. áll. vázlata. Pest, 1861. 224.-25. 11.