Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1908

III. Az idill eredete és fejlődése. Irta Futó Jenő főgimn. tanár

— 82 — mintául, mert „az erköltsök' és indulatok' egyűgyűsége igazábban sehol sintsen találva, 's a' Mezeiség, és a' mesterséget nem esmerő Természet".

1 Nincs okunk kételkedni ezen vallomásában, azt azonban rögtön megmondhatjuk, hogy mesterét teljesen félre értette. Legnagyobb tévedése abban rejlik, hogy míg Theokritos mindvégig a naiv költészet mezején marad meg, addig ő ezen indulva a szentimentálisba csap át. Ha Gessner költeményeit vizsgáljuk, ott is mindenütt pásztorokat látunk szerepelni, épen úgy mint Theokritosnál, azonban, míg ennek pásztorai úgy beszélnek s cselekednek, amint az foglalkozásukhoz, műveltségük fokához illik, amint az azokból önként következik, tehát pásztorai igazi pásztorok, egyének a való életből, addig Gessner pásztorai képzeletbeli alakok, eszmények, akik kora műveltségével bírnak, művelt emberek módján beszélnek s cselekednek, akiket csak az álarc tesz pásztorokká. Gessner teljesen az eszmények világában él, ő csak ürügyül használja a pásztorálarcot túlszépített, túlfinomított szenvedélyek s érzelmek kifejezésére. S vájjon helyesen jár-e el Gessner, amidőn ezt teszi ? Azt mondja Herder a Theokritos s Gessner közt vont párhúzamában: „A szenvedély, az érzelem túlszépítve, túlfinomítva megszűnik igazi szenvedély, érzelem lenni;... a túlszépnek nincs képe! Ha valamely pásztor túlfinomított, túlszépített érzelmekkel rendelkezik: megszűnik pásztor lenni, költői isten lesz! Ez már nem földi ország, hanem az istenek eliziuma; többé nem cselekszik, hanem legfeljebb foglalkozik, hogy eszményi nagyságát mutassa".

2 S midőn Gessner az ő pásztoraiba túlszépített érzelmeket önt, a naiv költészetet a szentimentálissal olvasztja egybe; külsőleg a naiv költészet keretén belől marad, lényegileg azonban a szentimentálisba csap át, a külsőt a belsővel, a lényeggel a legtökéletesebb konfliktusba hozza. Ez az oka annak, hogy nem elégít ki bennünket, hogy idilli érzelem nem keletkezik bennünk műveinek olvasása közben, mert az nála tulajdonképen nincs is. Mi is hozná létre azt bennünk? Talán az a sok sóhajtás, érzelgés, holdkóros, üres ábránd, amely műveiben léptennyomon található ?! Vagy az a kontraszt, amelyet mindezeknek az egyszerű pásztorokhoz való kapcsolása létesít, amely szépített, eszményített pásztorokká, hiperfizikai alakokká teszi őket, mosolyra, nevetésre kelthet bennünket, élvezetet azonban legkevésbbé sem nyújt?! Ezért nagyon találóan jellemzi Schiller Gessner pásztorait, amidőn így szól: „Ein Gessnerischer hirte kann uns nicht als natur, nicht durch Wahrheit der nachahmung entzücken, denn dazu ist er ein zu ideales wesen; ebenso wenig kann er uns als ein ideal durch das unendliche des gedankens befriedigen, denn dazu ist er ein viel zu dürftiges geschöpf".

3 Gessner is abban hibázik tehát, amiben a legtöbb idillköltő Theokritos óta, hogy naiv tárgyat választ s hozzá nem a megfelelő naiv, hanem szenti1 L. Geszner' Idylliumi. Fordította Kazinczy Ferentz. Kassán, 1778. 3 L J. G. v. Herder's sämnitliche werke. Stuttgart und Tübingen, 1861. VI. bd. 272.1. 3 L. Über naive und sentimentalische dichtung. Schiller's sämnitliche werke. Leipzig, Wien, Teschen, 1870. II. bd. 780. I.